Digitális polgárokkal utaztunk a vonaton. Az első országos rendezvényükről tartottak hazafelé, ők Sopronba, mi Győrbe. Onnan tudni ezt, hogy hosszan ecsetelték a részleteket: Philip volt a műsorvezető, Viktor beszélt, Dopeman is megjelent. Az utóbbit finom gúnnyal említették. Aztán már másról volt szó: családi viszályról, hétvégi tervekről. Mindenkinek a maga gondjáról.
Ha nincs az élménybeszámoló, nem is lehetett volna megmondani, kire szavaznak. Amúgy kedvesen köszöntek, köszöntünk, ahogy természetes. Miért is lett volna másképp?
Hinni valamiben ér. Sőt: hasznos, fontos. Politikai bajaink jelentős része ma nem abból fakad, hogy határozott elképzeléseink vannak a világról. Nem is abból, hogy ha közéletről váltunk szót, más eredményre jutunk. Sokkal inkább gond, hogy képtelenek vagyunk elfogadni a másik másságát. Nem tartjuk legitimnek, hogy máshová szavazzon. Tizenöt év után még ezekre?! Vagy: rá, aki két éve még a NER-ben volt?!
Zárug Péter Farkas mindezt úgy fogalmazta meg interjúnkban: 2006-ban már „nem programok, nem politikai álláspontok, még csak nem is feltétlenül identitások versenyeztek egymással, hanem a magát morálisan felsőbbrendűnek tartó küzdött a morálisan megsemmisült ellen. Ma megint ezt látjuk. Az erkölcsi-etikai gátakat ez teljes mértékben lerombolja. Ha valakivel szemben minden eszköz megengedett, mert ő moral insanity a szemünkben, akkor onnantól nincsenek szabályok. A Tisza arra hívja fel a figyelmet, ami a kormány környékén zajlik: gazdagodások, abszolutikus kormányzás, a demokrácia bizonyos szabályainak informális megkerülése, az állam elhordása a kétharmad birtokában. A másik erre azt feleli: nézzük csak a genezist! Lehallgatta a feleségét? Hát milyen ember ez?! Mindenki azzal fűti magát, hogy neki erkölcsi kötelessége meg szüntetni a másik által képviselt fertőt. Innentől nincs más: csak szabályok nélküli ketrecharc és őrjöngő szurkolótáborok”.
Innentől nincs más, csak szabályok nélküli ketrecharc – Lakner Zoltán és Zárug Péter Farkas Orbán partvisáról, erőszakról, a centrum jobbra húzásáról, a Magyar Péter előtt álló buktatókról és a mostani választás előtt tapasztalható újdonságról. Közéleti szezonnyitó interjú!
Miközben a világ legtermészetesebb dolgának kellene lennie egy olyan hétvége, mint a legutóbbi. A kormányon lévő tábor közösségépítő seregszemlét tart, a kormánnyal elégedetlenek nagy tüntetésen demonstrálnak. Mégis azt láttuk most is, hogy ki-ki a másik rendezvényén gúnyolódott. Már jó előre ítéleteket hirdettek: erőtlen, hiteltelen! Pedig mindenki pontosan láthatta, hogy valójában a kormánypárti szavazóknak igenis erőt adott a polgári körös találkozó. A kormányzati/fi deszes kampányokkal elégedetlenek pedig azt érezhették, hogy végre számukra hiteles művészek, influenszerek mondták ki: elég volt.
Nem arról van szó, hogy normális, hétköznapi ügymenetnek kellene tekintenünk, ahogy a kormány teleszórja gyűlöletkeltő plakátokkal az országot, hazug AI-hirdetésekkel a Youtube-ot. Ahogy nem kellett beletörődnünk a Horn- vagy Gyurcsány-kormányok egy sor vállalhatatlanságába sem.
Azt viszont el kell fogadnunk, hogy mindezek ellenére is voltak, akik Hornra vagy Gyurcsányra szavaztak. Beálltak ifjú szocialistának, esetleg a Fidelitasnál találták meg a helyüket. Nem azért, mert kilóra megvették őket, hanem mert hittek valamiben. Ahogy ma sem igaz, hogy azok szavaznának csak a kormánypártra, akik megtévesztett vagy megvett emberek lennének. És ugyanígy gyalázatos az is, ahogy a kormány próbálja külföldi (ráadásul nyugati) ügynöknek beállítani azokat, akik az ellenzék mögött állnak. Így nem fog menni.
Mindenkinek érdemes magába néznie. Mennyire hiszterizálta maga is a közbeszédet 2007-ben, 2015-ben, esetleg 2022-ben? Ez nem jelenti, hogy relativizálnunk kellene bármely politikai bűnt, tévedést. Sem azt, hogy 2006-ban békés tüntetőket vertek, sem azt, amilyen rendszert 2010 után Orbán Viktor kiépített. Azt viszont jelenti, hogy egy országban élünk, és nem tekinthetjük ab ovo illegitimnek a másik oldalt. (Másik oldalakat.)
A legutóbbi politikai merénylet(ek), ahogy a hódmezővásárhelyi rendőrkapitány lejárató cikket követő tragikus öngyilkossága is rá kell hogy világítson arra: nem folytathatjuk így. Nem hihetjük, hogy a végtelenségig ülhetünk a ketyegő bombán.
