Egy idő óta hiánycikk társadalmunkban, főként a politikában, a vitakultúra (a vita erkölcsi szabályai). A vita érvek ütköztetése egy adott témában. Célja lehet egy adott hallgatóság meggyőzése egy adott vélemény helyességéről, vagy az igazság közös keresése.
Első esetben a meggyőzés polemizálás, ellentmondás formájában történő erőltetésére jó példa az oltakozáshívők és ellenzőik konfrontációja.
Hiánycikk viszont az igazság közös keresésére szolgáló vita, amikor több változat is megoldást kínál, és a legjobbat kellene kiválasztani.
A Facebook és Twitter által nagymértékben befolyásolt, megosztott társadalomban szinte lehetetlen kulturált vitában megoldást keresni és találni. Nem lehet érdemi közéleti vitát lefolytatni, mert érzelmekkel szemben az észérvek tehetetlenek.
Seneca elve, az „audiatur et altera pars” (hallgattassék meg a másik fél is, gyakorlatilag nem, vagy nagyon kis mértékben érvényesül az online térben, a pártos befolyás alatt álló, romániai és magyarországi, írott és elektronikus tömegtájékoztatásban.
A politikai vezetők nagyrésze, tisztelet a kevés kivételnek, akárcsak a folyóvíz, abba az irányba igyekszik, ahol a legkisebb ellenállás várható. Így nagy a veszélye annak, hogy ha az érzelmek felkorbácsolását követően kialakított ellenségképen a hatalom különböző okok miatt változtatni kényszerül, az nagyarányú bizalomvesztéssel jár.
Jó példa erre Iohannis kétéves ámokfutásos, PSD ellenes retorikáját („vörös pestis” stb.) követő kiegyezés az „ősellenséggel”, ami a múltév végén az elnök bizalmi indexének példa nélküli, tizenöt százalékra történő csökkenését eredményezte.
A magyarországi mélyen megosztott, két részre szakadt társadalomban szinte nincs kommunikáció, párbeszéd a két fél között. Ez a szembenállás az áprilisi parlamenti választásokig csak fokozódik, a politikai vezetők mindent egy lapra tesznek fel, dupla vagy semmi. A politikai ellenfél népellenségként történő beállítása, a karaktergyilkosságig menő alaptalan vádaskodás egyoldalú tájékoztatás révén, nehezen beheggedő, mély sebeket okoz a társadalomban.
Az anyaországi megosztottság leképződik a romániai magyar közösségre is. Nemrég egyik barátom, politikai helyzetelemzésemet olvasva weblapomon, ezt kérdezte: „Mit adott nekünk, erdélyi magyaroknak az anyaországi ellenzék az elmúlt tíz évben? Nem is álltak szóba velünk”.
Hiába az ésszerű, logikus válasz, hogy csak a kormányon levő tud közpénzből támogatást adni és a párbeszédhez, a monológtól eltérően, fogadókészség szükséges, nem a közeledés elutasítása. Ez a felkorbácsolt, meggyőződéssé kövesedett érzelmek esetében falra hányt borsó.
Igaza van Markó Bélának. Ahogy a politikai pártokon, a Szövetségen belül is hiányzanak a kulturált viták a lehető legjobb megoldás kidolgozására, a várhatóan ellentétes érzelmeket kiváltó intézkedések meghozatala előtt. A kormánykoalíció tagjai népszerűségvesztéstől félve, kényes kérdésekben a képviselők és szenátorok saját belátása szerinti szavazást részesítik előnyben a parlamenti szavazásnál.
A vitakultúra mellett hiánycikk az előretekintő, politikai felelősségvállalás is.
