Ladislas Faragó a harmincas években, mint a londoni Sunday Cronicle munkatársa, többször járt Németországban. A második világháború alatt a német hadsereggel kapcsolatos ismereteit az amerikai hírszerzőszolgálatnál hasznosította. Jelentős szerepe volt a Japán elleni lélektani hadviselés kidolgozásában is. Néhány évvel ezelőtt a washingtoni országos irattárban kezébe kerülnek az Abwehr, a Canaris tengernagy vezette titkosszolgálat 1945 óta ott heverő aktacsomóinak mikrofilmjei. Ezek alapján írta The Game of the Foxes (Rókák mérkőzése) című több nyelvre lefordított könyvét, amelyből részletet közlünk.
A lerakodott porréteg, valamint az érintetlen viaszpecsétek azt tanúsították, hogy a fémdobozokat senki sem nyitotta ki, és hogy az egész abban az állapotban van, amilyenben az amerikai hírszerzőszolgálat tisztjei találták Brémában.
Dr. Robert Wolfe és Richard Bauer, az amerikai kézbe került német irattárak kezelői segítségével előhívtam néhány találomra kiválasztott filmet – ez elég volt a felfedezés felbecsülhetetlen értékének megértéséhez. Tucatnyi tekercsen – mindegyiken több ezer felvétel – ott volt előttünk az Abwehr hamburgi és brémai, vagyis az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával foglalkozó kirendeltségeinek egész irattára.
A német katonai hírszerzés első esetben tárulkozott fel igazi mivoltában, és nem olyannak, mint védelmezői vagy becsmérlői ábrázolták. A filmtekercsek beszámoltak már ismert dolgokról is, egyeseket mégis új megvilágításba helyeztek, lerántották a leplet számos titkos ügyletről, és reflektorfénybe állítottak angol, valamint amerikai személyiségeket.
Nem lehet eléggé kidomborítani a mi saját irattárunkbeli véletlen felfedezés történelmi fontosságát, mert ha dokumentumok bizonyítják is, hogy egyetlen titkosszolgálat – bármilyen jelentős, ügybuzgó és hatékony legyen – sem láthatja előre az események kérlelhetetlen menetét, a történészek viszont gyakran nem mérik fel a titkosszolgálatok befolyását a történelem menetére. Könyvemmel, amelynek alapját a napvilágra került aktacsomók szolgáltatják, igyekszem pótolni ezt a mulasztást.
Egy titkosszolgálat adminisztratív szempontból is titkos, munkatársainak valódi nevét bizarr fedőnevek takarják, az ügynököket pedig számokkal jelölik. A terjedelmes dokumentáció ellenére sem volt könnyű behatolni az Abwehr homlokzata mögé. Egy ilyen feljegyzés: „A. 3504-gyel 18-as országban fogok találkozni” értelmetlen volt, amíg ki nem derítettem, hogy A. 3504 nem más, mint Arthur George Owens kettős ügynök és a 18-as ország Portugália, a kémek kedvenc vadászterülete a második világháborúban.
A TIRPITZ UFER MA ÉS TEGNAP
A visszatérés a bűntett színhelyére, akár az első szerelem meglátogatása hosszú évek múltán, mindig szívszorongató érzéssel jár. Ilyesfélét éreztem 1970 nyarán, amikor Berlinbe érkeztem, hogy megtekintsem az Abwehr székházát – vagy azt, ami megmaradt belőle. Eszembe jutott az idő, amikor sajtótudósító voltam Németországban…
Harminchárom évvel később nem volt könnyű ráakadni a hajdani Tirpitz Ufer szürke épületére. A környéken minden elpusztult és autóparkoló foglalta el a hadügyminisztérium helyét. Az Abwehr masszív épületén azonban nem látszott bombázás nyoma. Ott álltam tehát a hírhedt Fuchsbau, vagyis a Rókabarlang előtt, ahogyan saját munkatársai nevezték volt. Az Abwehr volt főhadiszállásán a porosz állami könyvtár, egy biztosítótársaság irodái és több hivatal osztozkodik. Végigjártam az emeleteket. A legfelsőn beléptem egy terjedelmes irodahelyiségbe, amely 1944 februárjáig Wilhelm Canaris tengernagyé volt, és ahol jelenleg féltucat gépírónő kopogott. A küszöbről szemügyre vettem a néhai szentély minden négyzetcentiméterét, a kisasszonyok nyilvánvaló nyugtalansággal figyeltek. „Bocsánat, hölgyeim – jegyeztem meg –, ez az az iroda, mely a második világháború alatt Canaris tengernagyé volt?”
A hölgyek egymásra néztek. Egyikük, egy korosabb hölgy megszólalt: – Hogy hívták azt az urat? – Canaris, Canaris tengernagy – tettem hozzá nyomatékosan. A hölgy összeráncolta szemöldökét, mintha emlékeiben kutatott volna, majd vállat vonva, tagadólag intett: – 1958 óta vagyok itt – közölte kissé mentegetőzve –, de sohasem hallottam róla…
1934. szeptember 24-én Bastian ellentengernagy a Schlesien páncéloshajó fedélzetén befejezte jelentését Wilhelm Franz Canaris áthelyezéséről. Ezek voltak javaslatai: „Tengerészeti attasé; haditengerészeti körzet: parancsnok; haditengerészeti főfelügyelő; csatahajó parancsnok; főnök az Abwehrnél.” Förster tengernagy, a flotta főparancsnoka sajátkezűleg írta a jelentésre, hogy „Canaris adottságai és hajlamai inkább politikai-katonai tisztségre ajánlják, mint kifejezetten katonai beosztásra”.
Canaris 1935. január 1-én foglalta el hivatalát a Fuchsbau épületében, miután elődje, Patzig őrnagy tájékoztatta a nehézségekről, egyrészt az Abwehr, másrészt a Himmler vezette Reichssicherheitsdienst, valamint a Heydrich által irányított Sicherheitsdienst között felmerült hatásköri és egyéb nézeteltérésekről. Majd hozzátette: „Sajnálom önt, mert úgy látszik, nem tudja, milyen darázsfészekbe került.” „Ne nyugtalankodjék miattam – hangzott Canaris válasza –, azt hiszem, meg tudom értetni magam velük.”
Az irattárban talált huszonnyolc jelentés – Canaris fölötteseinek kérésére készültek – megadják a választ arra, valóban miért tudott a tengernagy szót érteni a nácikkal. 1919-ben védelmébe vette azokat a tengerésztiszteket, akiket Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg meggyilkolásával vádoltak, egyiküknek hamis útlevelet szerzett. 1920-tól részt vett a haditengerészetnek a békeszerződésben megtiltott újrafegyverzésében, és 1933-ban lelkesedéssel üdvözölte Hitler hatalomra jutását. A második világháború után akadtak német tisztek, akik úgy állították be, mintha Canaris náciellenes lett volna, sőt részese a Hitler elleni 1944 júliusi merényletnek. Az iratcsomóból azonban kitűnik, hogy ha nem is volt a náci párt tagja, mindenben egyetértett Hitler politikai elgondolásaival.
CANARIS–ROATTA „TENGELY”
Magam is találkoztam Canarissal 1935 januárjában, egy képes folyóirat főszerkesztője által adott fogadáson, akit gyakori látogatásaim Németországban kétségtelenül arra a gondolatra késztettek, hogy jó volna beszervezni „hasznos értesülések” szolgáltatására. Az alacsony, törékeny alkatú tengernagy nem tett rám különleges benyomást, egyébként is fagyosan tárgyalt velem: mint az Abwehr irataiból kiderült, elvből nem szívesen alkalmazott újságírókat informátornak.
A Canaris vezetése alatt átszervezett Abwehr három osztályból állott. A korábbi Geheimer Meldedienst (Titkosszolgálat, beleértve a kémkedést és hírszerzést) I. csoport elnevezéssel működött, az újonnan alakított II. csoport feladatkörébe szabotázsakciók és „fekete” hírverés tartozott, míg a III. csoport kémelhárítással foglalkozott.
A szabotőrök kiképzését a bajorországi Quenzseeben végezték, ott tanították meg őket szájvíz szagú láthatatlan tinta és púder kinézésű robbanóanyag használatára, na meg a Telefunken vállalat által kifejezetten Canaris kívánságára előállított, az akkori műszaki lehetőségek között miniatürizált nagy hatósugarú rádióadó-vevő kezelésére.
A titkos ügynökök utazótáskáit Canaris kívánságára a külügyminisztérium juttatta át a határokon diplomáciai postával. Megfelelő utasításokat kaptak a követek, hogy háború vagy válság esetén nyissák ki a titkos rendelkezéseket tartalmazó, lepecsételt borítékokat, és az előírt rejtjelezést használják. Canaris az egyes diplomáciai kirendeltségek vezetőihez eljuttatta az illető országokban működő titkos ügynökök névsorát, valamint 400 font sterlingre szóló csekket, amelynek kifizetését a londoni Barclay’s Bank garantálta a Deutsche Bank megbízásából. Ebből az összegből kellett fedezni a titkos ügynökök sürgős kiadásait.
1935 szeptemberének elején Canaris Münchenben találkozott Mario Roatta tábornokkal, az olasz katonai hírszerzés főnökével, akivel szoros együttműködési megállapodásra jutott. Így még mielőtt Hitler és Mussolini létrehozta volna a Berlin–Róma tengelyt, a két ország titkosszolgálatai már megpecsételték a szövetséget.
Münchenből Canaris Berchtesgadenbe utazott, ott szeptember 8-án beszámolt Hitlernek az Abwehr tevékenységéről és a Führer terveiről érdeklődött. Hitler beszélt az Anschlussról, és Canaris biztosította, hogy az Abwehr a helyzet ura, mert az osztrák titkosszolgálat egyik vezetője, Erwin von Lahousen őrnagy a német ügy híve, és saját kormánya ellen tevékenykedik. Amikor Hitler Danzig és a lengyel korridor ügyét mint „tűrhetetlen anomáliát” említette, Canaris közölte, hogy figyelmet fordított e problémákra, akárcsak a Csehszlovákiához tartozó Szudétavidékre, ahol ügynöke nem más, mint Konrad Henlein, a szudétanémetek vezetője.
– A Szovjetunió? Az nehéz ügy – jelentette ki Canaris –, viszont kézben tartom Franciaországot és Lengyelországot. Angliával mi a helyzet? – Nem! – válaszolta Hitler, aki ott nem akart kémeket, mert politikáját amúgy is gyümölcsözőnek ítélte meg. Előző év júniusában tengerészeti egyezményt kötött a Baldwin-kormánnyal és további rendezésre számított. – Nem, határozottan nem! – ismételte Hitler. Felesleges ügynököket küldeni Angliába, akik csak kompromittálhatják diplomáciánk erőfeszítéseit
Az Egyesült Államok? Túl messze van, nem nagyon érdeklődik az európai ügyek iránt, ezért Hitler nem törődött azzal, mi történik Amerikában. Canaris megkönnyebbüléssel fogadta, hogy a Führer nem terjeszti ki Angliára vonatkozó vétóját az egész angolszáz világra, mert – elég furcsa, de így volt – a távoli és semleges USA nagy helyet foglalt el az Abwehr tevékenységében, méghozzá immár évek óta.
AJÁNDÉKOK AZ AST–X SZAMÁRA
Abban az időszakban, amikor az Egyesült Államok belpolitikai kérdésekkel volt elfoglalva, az Abwehr tucatnyi ügynökkel, közte magas beosztású személyekkel rendelkezett az USA-ban. S méghozzá ez a hálózat nem is különleges erőfeszítés révén jött létre.
A kezdeményezés a Fliegerzentralénak tulajdonítható, vagyis a német légierő újrafegyverzésére alakult különleges hivatalnak, amely az első világháború után anyagiak híján úgy határozott, hogy amit nem vásárolhat meg, azt megszerzi lopással. Egyik embere, fedőnevén Sex, akinek igazi kilétét nem is tudni, s az USA-ba Wilhelm Lonkowski nevére kiállított útlevéllel 1927-ben érkezett – szakember volt, repülőipari mechanikus. Első sikere a Wright Aeronautical Corporation által az amerikai hadsereg számára készített vadászgép tervrajzának megszerzése volt, de az Abwehr nem mutatott túlzott érdeklődést az ügy iránt, és így Lonkowski, kiépített hálózatával egyetemben, évekre a színfalak mögé vonult.
Hitler uralomra jutása után a nácikkal rokonszenvező németek egyik vezetője, egy New Yorkban lakó orvos, Ignatz Theodor Griebl, aki saját szakállára kezdett kémkedni, véletlenül kapcsolatba kerül Lonkowskival: Sex gyomorfekély-bántalmakkal kereste fel, és beszélgetésüket követően most már kiképzett kémmel gyarapodott Griebl hálózata. Ennek tagjai között ott szerepelt egy torpedórombolókat előállító gyár tervezőmérnöke, egy svájci születésű százados, aki az új gyalogsági fegyverekről szerzett adatokat, egy New York-i hajótervező iroda műszaki rajzolója, egy bostoni hajógyár műszerésze, valamint különböző repülőgép-alkatrészgyárak munkatársai. Az Abwehr még mindig nem tudott róluk.
Az I. csoport újjászervezésével Erich Pheiffer személyében egy hivatásos tengerésztiszt került a haditengerészeti hírszerzés (Ast–X) élére – nevét egyébként megtaláltam a FBI (Szövetségi Nyomozóiroda) kartotékjaiban, az USA-ban már évekkel előbb elítélték államellenes összeesküvés miatt, igaz, csak távollétében.
Pheiffer 1935 januárjában a Bremen óceánjáró egyik pincére és az Európa luxusgőzös egyik mérnöke útján két ajándékot kapott Amerikából: hadihajógyárak fémminta-kollekciójának „szigorúan titkos” jelzésű leírását és a New York Times náciellenes európai főmunkatársa, Frederick T. Birchall magánéletére vonatkozó információkat, illetve a Long lsland-i Sikorsky üzemben előállított legújabb repülőgép-prototípus tervrajzát.
Pheiffer feljegyzése szerint ezek az „ajándékok” gyökeresen megváltoztatták az Ast–X orientációját, az USA előtérbe került, és intézkedéseket tettek az ottani tevékenység kiterjesztésére. Eitel hajópincér (R.2307) részletes utasításokat vitt Grieblnek (fedőnevén Ilberg) és Lonkowskinak.
1935. február 8-án maga Canaris részletes tájékoztatást kapott a hálózatról, és megállapította munkatársai előtt, hogy „az USA fontos objektum, mert döntő szerepe lesz a jövendő háborúban. Ipari ereje révén nem csupán saját, hanem minden szövetséges hatalom győzelmét biztosíthatja”.
Sex és társai alapos munkát végeztek. Gyorsaságukra jellemző, hogy a Luftwaffe július 18-án felvilágosítást kért Pheiffertől a Sikorsky üzemben gyártott új típusú hidroplán futószerkezetéről, és Otto Voss, a szóban forgó vállalat alkalmazottja már másnap megszerezte az adatokat, úgyhogy Lonkowski jelentése augusztus 8-án ott volt Berlinben.
MR. LONKOWSKI MOST ELMEHET…
Néhány héttel később, szeptember 25-én a Sex-hálózat mégis közel állt a lebukáshoz. Morris Josephs New York-i vámközeg ugyanis felfigyelt arra, hogy egy alacsony, szemüveges férfi, hóna alatt hegedűtokkal, már hosszú percek óta beszélget az Európa német óceánjáró egyik egyenruhás tisztjével. Megkérdezte:
– Milyen hegedűje van? – Ó! Egészen közönséges – válaszolta a kérdezett nyugodt hangon. – Valóban? Engem nagyon érdekelnek a hegedűk, megnézhetem?
Az alacsony férfi idegesen kinyitotta a tokot, Josephs pedig a hegedű alatt rakásnyi repülőgépet ábrázoló rajzot vett észre. A vámos elkomorult, becsukta a hegedűtokot, és felszólította annak tulajdonosát, hogy kövesse a vámhivatalba. Ott megmotozták és zsebeiben filmtekercseket, valamint több német nyelvű levelet találtak. A filmek repülőgépalkatrészeket és Sex aláírásaival ellátott magyarázatokat ábrázoltak. Josephs átadta emberét fölöttesének, aki felhívta telefonon Stanley Crogan őrnagyot, a biztonsági szolgálat parancsnokát. Annak távollétében egy beosztottja sietett a rakpartra, és a tervrajzok, valamint a filmek láttán azonnal telefonált egy másik tisztnek, Joseph N. Dalton őrnagynak, hogy utasításokat kérjen. A hegedű tulajdonosa ezalatt leverten várakozott. Dalton azonban ezt válaszolta: ,Nem látok semmi rosszat azokban a rajzokban, mindenkinek joga van olyanok birtoklásához. Engedje el most és kérje meg, hogy holnap jöjjön vissza, majd Crogan őrnagy elbeszélget vele. Különben mi a gyanús személy neve?”
Addig senki sem kérdezte nevét. Amikor feltették neki a kérdést, abban a feltevésben, hogy a játék véget ért, kijelentette: – Wilhelm Lonkowski a nevem. – Hát, Mister Lonkowski, most elmehet, de holnap reggel jöjjön vissza, néhány kérdésünk lesz Önhöz.
Soha sem jött vissza, mert Lonkowski azonnal a telefonhoz sietett és utasította feleségét, hogy vegye ki bankbetétjét majd siessen dr. Griebl lakására. Ő maga is odament, elmesélte a történteket, mire az orvos azonnal intézkedett: egy német újságíró autóján Rock Islandnál kanadai területre menekítette, ahonnan szeptember 28-án egy német teherhajó fedélzetén már úton volt Németország felé.
Az Abwehr könyveléséből kitűnik, hogy száz márkát küldtek neki a teherhajó fedélzetére, és Pheiffer hat márkát számított fel taxiköltségre, amikor Bremerhavenben fogadta Sexet, akinek érdemei valóban jelentősek voltak.
Griebl a történtek alapján rájött arra, hogy az amerikai biztonsági szolgálat hihetetlenül hiszékeny és még merészebbé vált. Az incidens, mert csak egy incidens volt, nyitotta meg azt a fejezetet, amelyet az USA-ban kifejtett német kémkedés diadalkorszakának lehet minősíteni. Ez a fejezet megszakítás nélkül öt évig. 1941 nyaráig tartott, vagyis alig öt hónappal Pearl Harbor előtt zárult le.
Összeállította és fordította: Erős László
Megjelent A Hét V. évfolyama 44 számában, 1974. november 1-én.
