Barátom üldögél mellettem az Emke-kávéház asztalánál, és nem érti, miért indulok hetedszer turistaként Bukarestbe kilenc év alatt.
Három napot töltött egyszer Bukarestben, szerinte az egy rendezetlen város, zajos vendéglőkkel. „Ott voltál a Tömő utcai robbantásnál?“ — kérdeztem. Pesten a Tömő utcában robbantással bontják az öreg házakat. De barátom született pesti, már az ükapja is ott élt, és nem érdeklik ezek a marhaságok, azt sem tudja, merre van a Tömő utca.
Talán csak nekünk, vidékről városba elszármazottaknak adatott meg az az ősi kíváncsiság, hogy egy-egy város sorsának alakulását figyelemmel kísérjük. Még a fákat is ismerjük, mintha tán kölyökkorunk kirabolt madárfészkeit keresnénk rajtuk.
Hogyan magyarázhatnám meg egy született városlakónak, mit jelent számomra Bukarest?
Talán így:
1963-ban jártam először Bukarestben, egy magyar író-delegáció csere-embereként. Az Athénée Palace szálló egyik csendes udvari szobájába költöztettek vendéglátóim, ahonnan éppen a német csere-pincérlányok öltözőjébe láttam. Így Bukarest már az első este kellemes kis borzongásokkal lepett meg. És mindjárt meg is tanított arra, hogy az antik romoknál sokkal érdekesebb a zajló és változó élet. Első külföldi utazásom volt ez a bukaresti, de legelső napjától kezdve másféle turista lettem, mint a többiek.
Elgyönyörködtem a város gyertyakormos kis templomaiban is, de az ikonok olajos aranyarca helyett az emberi arcokat kezdtem figyelni szívesebben. Már másnap bevetettem magam a zegzugos utcák labirintusába, és élvezettel hallgattam az emberek latinos temperamentumú vitatkozását a cujkaszagú kiskocsmákban. Ennek az emberközpontú kóborlásnak köszönhetem, hogy az első utazáskor már számos jóbarátra találtam Bukarestben. Jó beszélgetések a Carul cu Bere-ben, meg a kellemes éjszakai csavargások ismertették meg a várost velem, amely már nem a turisták városa volt ettől kezdve.
S azt is mondhatnám a barátomnak:
Valamennyi utamon azt tapasztaltam, hogy az utca embere őszintén vonzódik a művészethez. Néhány napja egyszerű munkásnővel hozott össze a véletlen egy cukrászdában. Sosem fogom elfelejteni, mennyi mindent tudott a moziról; mintha nem is gumigyárban dolgozna, hanem egy filmtudományi intézetben!
Emlékszem, még színháznak tájékán se voltam, amikor kiváló színielőadásokat láttam: az utcai, vendéglői nagy monodrámák után nem is lepett meg a román színházi élet magas színvonala. Ahol annyi tehetség közül lehet választani, ahol annyi ember éli át az élet drámai és groteszk helyzeteit, a korszerű színház léte szinte magától értetődő. S akárcsak a többi bukaresti ember, én is várom a bukaresti új Nemzeti Színház megnyitását. Két évvel ezelőtt kezdtem körbejárni és fényképezni az állványok közül kibontakozó épületet, s már akkor nagyon tetszett ez a hagyományoktól ihletett munka, mely a jelek szerint Európa legszebb színháza lesz.
Valami újfajta „ kétlakiság” alakult ki bennem: akárcsak Pesten, mindegyik bukaresti utamon sorra veszem a város új épületeit ugyanúgy, mint a rendbehozott régieket, Otopeni-t és Manuk Fogadóját. Tudom, mindez akkor kezdődött, amikor nem sikerült kívülálló turistának maradnom, ott az Athenée Palace 210-es szobájában, ahonnan a bukaresti utcáknak nekivágtam valaha.
Megjelent A Hét III. évfolyama 52. számában, 1972. december 29-én.
