Az elmúlt napokban összevissza vonatoztam Svájcban, összesen vagy hétszáz kilométert, de jegykezelőnek színét se láttam. Mindaddig, amíg kábé két perccel a winterthuri pályaudvarra érkezés előtt – már a leszálláshoz készülődve az ajtónál álltam a bőrönddel, a dörzsölt bliccelők gyanús helyén – fel nem bukkant egy fiatal nő alakjában a szabályokat közmondásosan mereven kezelő német-svájci ellenőr. Gyorsan levettem a hátizsákot a hátamról, és már kotorászni kezdtem volna a rekeszekben a jegy után, de elhárító mozdulatot tett a kezével.
– Nem szükséges – mondta mosolyogva.
– Miért, nem akar meggyőződni róla, hogy van jegyem? – kérdezte csodálkozva a hatósági szervek és közszolgáltatók bizalmára ab ovo méltatlan kelet-európai polgár, azaz én.
– Minek, elhiszem, hogy van jegye – felelte a Svájci Államvasutak képviselője.
– Ha nem akarja ellenőrizni, minek vettem meg? – érdeklődtem, csak hogy etikai síkra tereljem a társalgást.
– Nem azért, hogy utazzon? – kérdezett vissza kissé értetlenül az ellenőr.
– De, tulajdonképpen azért – láttam be, és szégyenkezve leszálltam.
Megjelent az Élet és Irodalom LXVIII. évfolyama 27. számának Páratlan oldalán 2024. július 5-én.
