Újólag igazolódott, hogy a másfél órással szemben a két és félórás nemcsak hosszabb műsoridő, de egyúttal új adásforma is. Olyan műsor, amelynek egyik első feladata két és fél óráig a készülék előtt tartani a nézőt. És ezt a csúcsteljesítményt eddig legfennebb játékfilm vagy sportközvetítés érte el, esetleg a vasárnap délutáni tarka adások némelyike, de azok esetében is nagy segítséget jelentett az a teljes felszabadultság és semmit tenni akarás, ami kizárólag a vasárnap délutánok sajátja.
A nemzetiségi adás közönsége – megítélésünk szerint – lelki beállítottságai miatt sem az a színházból is jól ismert vasárnap délutáni közönség. E közönség sajátosat vár, miközben valami olyasmit is érez, hogy a tévét nézve jogait gyakorolja.
Olyan lelki beállítottság ez, amely nagyon kategorikus elvárásokon alapszik. Persze eszünkben sincs efféle szociológiailag kitervelt kívánalmaknak kiszolgáltatnunk a tévét. Pusztán e sajátos lelkiállapot figyelembe vételére szeretnénk biztatni. Hiszen van egy régi és igen kegyetlen mondás: ahol nem hallottak, ott nem szóltál semmit. Márpedig az idei második adásban a kritikus csak Bodor Pál kitűnő interjúját, Barabás Kásler Magda dalénekesnél még nem tapasztalt természetes népi intonációjú előadását és Boros postaműsorát hallotta. Majd az olvasók megírják a következő számba, hogy ők még mit hallottak, hisz miképpen látható, a múlt heti ankét visszhangja is itt, ebben a számban gyűrűzik tovább.
A szerkesztőség számára is jó érzés, hogy a tévé munkájának ilyen visszhangja van, és túl azon, hogy az eljövendő bírálatoknak mennyi a közvetlen használati értéke, a szerkesztőség ezután is maximális terjedelmet igyekszik biztosítani néző és tévés kollokviumának.
A magunk számára a második adás kapcsán azt tűztük ki célul, hogy a két és félórás adásforma minőségileg új jegyeit hangsúlyozzuk. Amely új helyzetet teremt és képes arra, hogy kiemeljen erényeket, de arra is, hogy elhalványítson addig sikeres műsorokat. Mert például az eddig oly szép sikereket elért gyermekadás e hétfői műsorban sehogyan sem találta a helyét. Egyfelől túl hosszú volt és ezt akár minőségi bírálatnak is vehetik, másfelől a műsor közepén nagyon sután is mozgott, mint közönsége mozogna egy forgalmas gyárépületben. De ha már a műsor bírálatába is belemerészkedtünk, hadd tegyünk szóvá még egy-két nem éppen új megfigyelést. Azt például, nem mindenki alkalmas arra, hogy tévériporter legyen, hogy filmen vagy hangszalagon közvetlenül a nézőhöz forduljon, hogy a néző helyett és nevében beszéljen. Ehhez a munkához nem elegendőek az esetleges riporteri képességek. A tévériporterség alkatilag valahol a színész és az újságíró között helyezkedik el.
Hiába látjuk a képernyőn szinte mindig ugyanazokat a fényesre esztergályozott fémhengereket, ha a riporter szövegét beszédhibája miatt nem értjük, vagy más alkalommal értjük is, csak egyszerűen nem érdekel. És erre – bár a káderkiválasztás nehézségeit ismerjük – az eljövendő adások hatása szempontjából erősen kellene vigyázni. Általában igyekezzenek a tévések jobban kívülről szemlélni önmagukat, mert – például – a különben kedves Józsa Erika–Csáki kettős közvetlenséget kereső összekötő szövege olykor pajtási enyelgéssé degradálódik.
Megjelent A Hét V. évfolyama 3. számában, 1974. január 18-án.
