Székely János, a szerkesztő és levelezése
Kányádi Sándor mondta Székely János születésének 65. évfordulóján, két évvel halála után, az emléke előtt tisztelgőknek a Bolyai Farkas Líceum dísztermében, a közönség soraiból kiemelkedve: „Közülünk a legkülönb volt.”
Hálás lehetek (vagyok) a sorsnak, mert több mint húsz éven át a legkülönbbel, Székely Jánossal dolgozhattam egy fedél alatt az Igaz Szó szerkesztőségében. Nem tudom, boldogabb tájakon, ahol nem ideológiai szempontok vezérelték egy irodalmi lap szerkesztőségének mindennapi munkáját, hogyan működött a lap, milyenek voltak a szürke hétköznapok. Nálunk az úgy nézett ki, leginkább talán a sötét nyolcvanas években, hogy az egyes lapszámokba bekerülő anyagok válogatásánál a főszerkesztő legfőbb szempontja az volt, hogy a soros lapszám megfeleljen az éppen aktuális pártkongresszus vagy -konferencia szellemének. A 70-es évek végén megszüntették a Sajtóigazgatóság nevű hivatalt, ami tulajdonképpen a cenzúra fedőneve volt, ám kezébe vette a kultúra ügyét a Művelődési Tanács, és minden szám kefelevonatát fel kellett küldenünk Bukarestbe, ahol az illetékes elvtárs vagy elvtársnő (esetünkben többnyire ez utóbbi, Reinhardt Erzsébet, Molnár Szabolcs felesége) megtette megjegyzéseit, felsorakoztatta kifogásait vagy nagy ritkán rábólintott, és ezt közölte a lap vezetőségével. A főszerkesztőnk, Hajdu Győző, többnyire a cenzorral párhuzamosan olvasta az anyagokat, és vágott, nyesett, csonkított a szempontok legjobb ismerőjeként. Ezen már senki sem csodálkozott. A szerkesztő néha rá sem ismert rovatára, az általa gondozott szövegre. Arról nem is beszélve, hogy amíg nem volt „kenyéranyag” vagyis az éppen soros ünnepet, párteseményt köszöntő vers, publicisztika, úszott a megjelenés. Márpedig ezekben az években ilyen nevezetes ünnepekben nem szenvedtünk hiányt, szinte minden hónapra esett legalább egy, s ha nem, hát kitaláltak.
A szerkesztőség székhelye a városháza (ma prefektúra) szomszédságában volt, és a Bernády-féle városháza épületében székelt a megyei pártbizottság. A szerkesztőség ablakai farkasszemet néztek az elsőtitkár ablakával. És az elsőtitkár nézett is. Ránk vetette időnként nemcsak tekintetét, de hálóját is. A megyei kultúrosztályon is volt egy aktivista, aki a szerkesztőségre ügyelt. Lélekfelelősünk pártiskolát járt hajdani földrajztanár vagy egykori kémiatanár, időnként meglátogatott, közölte a legújabb értékes utasításokat, és természetesen neki is át kellett adnunk a megjelenés előtt álló lapszám kefelevonatát. Több szem többet lát! Az elvtársak a megyétől nemcsak gondolatainkra, de munkarendünkre is odafigyeltek. Állandó szálka volt a szemükben az, hogy 9 és 14 óra között dolgoztunk. Hol van a nyolc óra? Micsoda munkafegyelem ez? És ezt a témát minden évben egy-két alkalommal a szerkesztőségi gyűléseken is felvetette a főszerkesztő. Ilyenkor mindig kiderült, hogy impotens banda vagyunk, semmi sem úgy megy, ahogyan ő meg a párt elvárná tőlünk.
Így teltek a mindennapok, s ebben a légkörben igyekeztek a szerkesztők, köztük Székely János is, irodalmi lapot összehozni 1953 tavaszától 1989 decemberéig.
A „ROVATVEZETŐ”
János úr – így szólítottuk Székely Jánost –, mert ő sohasem volt elvtárs, mint ahogy párttag sem –, pedig legjobb tudása és felkészültsége szerint k.u.k. (kaiserlich und königlich – császári és királyi, az Osztrák–Magyar Monarchia közös intézményeinek megjelölésére szolgált) tisztviselőhöz illő lelkiismeretességgel végezte a dolgát. Ahogy ő mondta és leveleiben is írta, intézte a versreszort ügyeit. Sokáig egyedül, a 70-es évek végén, amikor a szerkesztőségbe került Markó Béla, vele is konzultálva.
Szinte sohasem használta a rovat megnevezést, csak elvétve.
Naponta hivatalnoki pontossággal érkezett, számba vette az íróasztalán tornyosuló levélhalmazt, és munkához látott. A levéltorony látványa egyáltalán nem lelkesítette, de a ludovikás kötelességtudat, a pontos és lehető legjobban végzett munka igénye felülkerekedett „lustaságán”. Mindig azt hajtogatta, hogy ő alapvetően egy lusta ember, éppen ezért igyekszik gyorsan elvégezni a munkáját, átesni a kellemetlen feladatokon, hogy azután nyugodtan lustálkodhasson. Kitöltötte magának a pohár vizet, ivott, rágyújtott, és hozzálátott a levelek felbontásához, elolvasásához. És azonnal nekilátott a válaszlevél megírásának.
Kizárólag kézzel írt, a feleségétől, Varró Ilonától ajándékba kapott Parker-tollal. Jellegzetes, eléggé olvasható volt a kézírása. A gépírónőknek nem okozott különösebb gondot. A délelőtt első felében megírta válaszait, átadta a gépírónőnek, délben pedig a gépelt szöveget átolvasta, kijavította, aláírta és visszaadta postázás végett. János úr a levélmásolatokat is ellátta kézjegyével. A levélfogalmazványokat azonnal összetépte és bedobta a papírkosárba. Mégis maradt néhány kézzel írt levele az irattárban, ugyanis ha a gépírónő szabadságon volt, akkor kézzel másolta le a leveleket, a fogalmazványt pedig iktatták. Rend volt a szerkesztőségi adminisztrációban, minden levél másolattal készült, mert iktatni kellett, a bélyeget el kellett számolni, meg így könnyebben is lehetett ellenőrizni mindent.
Természetesen, nemcsak válaszolt, de maga is kért olykor-olykor verset költőktől. Másrészt meg levelezőlapokat is írt néha. Ezeknek nincs nyoma csak a címzetteknél.
Szerkesztőségben eltöltött idejének nagy részét a szerkesztői levelezés töltötte ki, de ha nem érkezett levél vagy a válaszíráson már túl volt, akkor olvasott, esetleg megírt egy-egy rövidebb cikket vagy lefordította az éppen kötelező soros román verset, s utána, esetleg közben a „fiúkkal”, szerkesztő-kollégákkal beszélgetett, vitatkozott. És fogadta az ügyfeleket. Gyakran megkeresték személyesen is, nemcsak költőtársai, barátai, hanem kezdők és dilettánsok is. Igaz örömet kevés látogató jelentett számára, de ha például Szilágyi Domokos, Deák Tamás vagy Kányádi Sándor kereste fel, akkor szívesen és hosszan beszélték-vitatták a világ és a művészet dolgait.
Volt egy szenvedélye. A bridzs. Barátaival hetente összeültek egy partira. Amikor 1982-ben elindítottuk a Delfin című szórakoztató mellékletünket, mindenki vállalt egy-egy rovatot. János úr a bridzset vállalta, s többnyire maga is írta, de néha kért anyagot is.
A LEVELEK
Két egymást követő esztendő, 1982 és 1983, levelezését olvastam át. 1982-ben Székely János 189, 1983-ban 176 levelet írt a munkatársaknak, illetve a hozzá forduló ifjú és kevésbé ifjú tollforgatóknak, költőjelölteknek. Legalábbis ennyit találtam meg az Igaz Szó irattárában. Földrajzilag behálózzák szinte egész Romániát, hiszen Ploieşti-re, Konstancára és Iaşi-ba is küldött levelet János úr ott tanuló magyar diákoknak vagy szolgálati idejüket töltő kiskatonáknak. Természetesen a válaszok zöme Erdélybe és a Részekre ment, többnyire próbálkozó, kezdő tollforgatóknak. Külföldre egyetlen levelet sem küldött. Nemcsak azért, mert nemigen jelentkeztek nála külföldön élő költők, bár emlékezetem szerint előfordult ez is, hanem azért is, mert a külfölddel való érintkezés igen kockázatos volt az akkori Romániában minden értelmiségi számára, s különösen egy Székely Jánosnak.
Lenyűgözőek a számok. Volt nap, amikor hat-tíz válaszlevelet is megírt. A levelek hossza jellegüktől függően változik. Az elutasító, rövid levél elég ritka, csak abban az esetben fordul elő, ha a leghalványabb reménye sem csillant meg annak, hogy az illető megtanulja a versírás mesterségét. A szívóskodó dilettánsokat olykor-olykor nemcsak el-, de rendre is utasította.
János úr szinte minden küldemény kiértékelését úgy kezdte, hogy „becsületes megítélésünk szerint”, s ha véleménye elmarasztaló volt, azzal zárta, hogy „kérem, kedves… (itt következett a név), ne nehezteljen meg ránk a véleményünk miatt, hiszen nem tehetünk róla”, „… az ember mindenről inkább tehet, mint őszinte véleményéről.” A többes szám első személy itt nem fejedelmi többes, hiszen az ő véleménye volt a szerkesztőség véleménye. Annak a fiatalnak, akinek a versei hiányos műveltségről árulkodtak, azt tanácsolta, hogy „igyekezzék széles körű műveltséget és alapos mesterségbeli tudást szerezni”. Ha a szerző már közölt, de a küldemény tartalmával, minőségével elégedetlen volt, minden költő számára érvényes aranyszabály volt vélekedése: „A költőnek sincsen hasznára, ha saját legjobb színvonala alatt jelenik meg valahol.” Elfogadható vers esetén azt írta a szerzőnek, hogy a „közlésről végeredményben a vezetőség dönt”. Nemegyszer előfordult, hogy általa közölhetőnek vélt verset a vezetőség kidobott a már betördelt lapszámból.
Ilyenkor őszintén panaszolta, hogy „még most sem tudom eldönteni mi mehetős, mi nem”. Szegény János úr, sehogy sem tudott a cenzor fejével gondolkodni. A vezetőség, személy szerint Hajdu Győző főszerkesztő bokros politikai teendői mellett árgus szemmel olvasta mindig a versanyagot, hogy beilleszkednek-e az aktuális politikai elvárásokba, irányelvekbe, vagy legalábbis nem ütköznek-e. S mivel Székely János nem az érvényes pártdokumentumok olvasásával töltötte idejét, s a felsőbb szervek is különös érdeklődést tanúsítottak a vers műfaja iránt, az ő rovata könnyű célpont volt.
Egyik-másik levele kisesszé a versírásról, a költészetről, a költészet értelméről. Szívesen írt mindig a költészetről. Tanított, anélkül, hogy célja lett volna a tanítás. Tehetséget gondozott; aki az ő rostáján fennmaradt, az megmaradt költőnek is. Azok a boldogok, akik ezeket a Székely János-leveleket őrzik, ereklyéket birtokolnak, még akkor is, ha e levelek nem igazán személyes jellegűek, hivatalosnak számítanak. Ahogy János úr mondta, az ember a bőréből nem bújhat ki, a levelek is hűen tükrözik Székely János egyéniségének egy, a nagyközönség számára eddig ismeretlen vonását.
Miért János úr?
Székely János március 7-én töltötte 80. évét. Sajnos, nem életévét, mert már 1992 óta halott. Az erdélyi és egyetemes magyar irodalom kiemelkedő alakja, de mivel az élőknek nincs idejük az irodalomtörténetre meg az elődökre, méltatlanul keveset idézzük, olvassuk műveit. Hogy csak a drámáit említsem: a vásárhelyi színház miért képtelen egy Székely János sorozatra? Talán az igazgató nem szereti? Nincs olyan sok, mint Shakespeare-nek, két kezemen megszámolhatom, de művészi értékük a legnagyobbakéhoz mérhető, és még ráadásul rólunk is szólnak.
No de igazából nem is az íróról, hanem az ember és kolléga János úrról szeretnék szólni. Nem mintha más lett volna, mint írásaiban. Hát éppen ez a csodálatos, hogy pont olyan volt.
Először is ő úr volt. Az Igaz Szó szerkesztőségében két embernek járt ki az úr megszólítás: Panek Zoltánnak és Székely Jánosnak. A többiek a főnöktől (Hajdu Győző) a helyettesen át (Gálfalvi Zsolt, majd Jánosházy György) a legfiatalabb kollégákig (Gálfalvi György és Markó Béla) Irénkének, a takarítónőnek meg a többi alkalmazottnak s betévedő kívülállóknak mind elvtársak(-nők) voltunk. Talán csak a szekus szólította elvtársnak. Ugyanis János úr minden pillanatban sugározta azt, hogy „elfogadlak benneteket, felebaráti szeretettel szeretlek is, de nem keveredem veletek”. Nem, mert ahogy híres versében is megfogalmazta: „…elpusztult nagyokra hivatkozva / Pusztítja el és kínozza halálra / A mindenkori szent, kortársi horda / A mindenkori élő nagyokat.” (Utcák és szobrok, 1968).
Ő is úgy érezte, hogy ezt teszik, mint ahogy ezt tették vele. De talán ennél is fontosabb az a tisztelet és csodálat, amit a nagyok, a zsenik iránt érzett. Mindent tőlük tudott. Mikor utoljára nála jártam, ágya mellett az asztalon Churchill emlékiratai tornyosultak több kötetben. Ha olvasásról került szó, mindig azt mondta, neki már csak remekművekre van ideje, s a nagy klasszikusokban sosem csalódik. Ezért olvasta el háromszor is a Karamazov testvéreket. Mint igazi urat és művészt, csak a minőség érdekelte az emberi szellem alkotásaiból.
Ő azért volt igazi úr, mert bár nem örökölte, tudatosan hordozta szellemi előkelőségét. Úr ír – jut eszembe.
Látom, ahogy mindig fényesre pucolt cipőjében pontban 10-kor belép a szerkesztőségbe, kedvesen köszön, majd benyit a fiúk szobájába, ott is köszön, leteszi kalapját, kabátját, leül íróasztalához, kitölti a vizet poharába, megöntözi a cikláment, amit valami találkozón kapott, leül s rágyújt, majd nekilát aznapi postája átolvasásának. S mindig neki volt a legtöbb, mert sokan írtak verset.
Megírja kézzel a válaszlevelet. Kihozza, és átadja a gépírónőnek, akit ő foglalkoztatott leginkább. Aztán jöhet a csevely a kollégákkal. Ha délben egyedül maradt, s én is a munkám végére értem, bementem hozzá, és sokszor elbeszélgettünk családi vagy egyéb dolgokról. Minden ilyen alkalom ajándék volt számomra. Szót értettünk, mert csak kérdeztem és hallgattam okfejtéseit. Aztán jött Ilona, és mentek ebédelni. Együtt, úgy ahogy fia csodálatos domborművén látható egykori lakhelyén, szemben a Törvényszékkel.
Árnyalakja ott él tovább.
2009
Kuti Márta: Írásnyomok
ESSZÉK, PUBLICISZTIKÁK
FÜGGELÉK: A TIPOGRÁFIA ÁBÉCÉJE
IMPRESS KIADÓ, MAROSVÁSÁRHELY, 2010
