Az érdekel bennünket, hogy milyen az a folyamat, amelynek eredményeként valaki felnőttként magyarnak határozza meg önmagát Romániában vagy Szlovákiában. Ez nagyon bonyolult folyamat, amelyben a családtól kezdve a helyi közösségen át sok mindennek van szerepe, de az egyik legfontosabb intézmény az iskola.
– Milyen megfontolás hozta létre ezt az intézetet?
– A Közép-Európa Intézet 1992 áprilisától működik. Én úgy gondolom, a magyar tudományos élet nagy adósságot törleszt ennek az intézetnek a létrehozásával, hiszen Magyarország és szomszédai kapcsolatainak a tüzetes, részletes, interdiszciplináris jellegű elemzése életbe vágóan fontos kérdéskör. Köztudott, hogy az elmúlt száz évben mindig voltak nagy magyar szellemek, akik ezt az irányt szorgalmazták; fontosnak tartották, hogy megismerjék a szomszéd népeket, a velünk együtt élő népeket. Közülük való volt Teleki László, akinek a múlt század közepén kitűnő kapcsolatai voltak havasalföldi és moldovai román politikusokkal, hiszen ő volt az egyik szellemi előkészítője annak az elképzelésnek, amelyet később Kossuth Lajos konföderációs tervként készített el. Teleki László 1849 májusában a lengyel emigráció főhadiszállásán tárgyalt a cseh liberálisokkal is. Tehát átfogó gondolatrendszert próbált kialakítani Magyarország és szomszédainak a kapcsolatáról, hiszen Magyarország akkor is átmeneti térsége volt a nagyhatalmi törekvéseknek. Nos, ez a Teleki László annak az alapítványnak a névadója, amelynek a keretében működik a mi intézetünk is.
– Az alapítvány több intézet fenntartását biztosítja?
– Igen, az alapítványt a magyar kormányzat kezdeményezte 1990 végétől, 1991-ben született meg. Formáját tekintve magánalapítvány, hiszen Magyarország jelenlegi törvényei szerint minden alapítvány magánjellegű. Célkitűzéseivel a Teleki Alapítvány a közalapítványokhoz hasonlít. A kuratóriumában mind a hat parlamenti párt képviselői helyet foglalnak, kitűnő tudósok és közéleti személyiségek. Kosáry Domokos az Alapítvány elnöke, titkára pedig Entz Géza államtitkár. Az alapítvány feladata, hogy tudományos intézeteket tartson fönn, és a kuratórium döntése alapján három egységet, a Külügyi Intézetet, a Dokumentációs Központot és a mi Közép-Európai Intézetünket. A mi intézetünk különbözik a külügyitől, mert inkább hosszabb távú trendekkel foglalkozik. A térség társadalomtörténetének, eszmetörténetének néhány kiemelt nagy témakörével, interdiszciplináris megközelítéssel és összehasonlító szempont figyelembe vételével. Azt hiszem mind a kettő fontos és atudományterületek határvidéke egyre fontosabb. Egyes kérdéscsoportokat többféle tudományág, szakértőiből létrehozott teamek tudnak igazánvizsgálni.
– Jó lenne tisztázni azt is, hogy mitjelent Közép-Európa.
– Ez nagyon fontos. Talán Németh László harmincas évekbeli elképzeléseiben áll közel a mi Közép- Európa fogalmunk, ami – egyszerűsítve – a Németország és Oroszország közötti térséget jelenti. Tehát semmiképpen nem a német Mittel-Európa fogalmát. A mi fogalmunk szerinti Közép-Európa az Adriai-tengertől a Fekete-tengerig s onnan a Balti- tengerig terjedő térség. Ez a román külpolitikai vonalvezetés koncepciójával is megegyezik, amennyiben Romániát Közép-Európához tartozónak tekinti. Én ezzel a fölfogással tökéletesen egyetértek, de persze a térségnek vannak belső határvonalai.
– Például Szűcs Jenő is megjelölte az ortodox és a katolikus-protestáns világ közötti vonalat?
– Így van, tehát ennek a régiónak belső törésvonalai vannak. Az egyik valóban a Bibó István, Szűcs Jenő által is hangsúlyozott különbség az ortodox-bizánci kereszténység, kultúrkör és a nyugati kereszténység között. S persze mindig vannak átmeneti zónák…
– Ilyen Erdély például…
– Igen, vagy Ukrajna nyugati része, hiszen a görög-katolikus vallás térsége ilyen zónának tekinthető. S én azt hiszem, hogy ennek a közép-európai zónának az egyik sajátossága az, hogy nincsenek merev határai sem kelet, sem nyugat felé. Bizonyos jelenségek tekintetében a balti országok, Fehéroroszország és Ukrajna is hozzátartozik. Talán az egyik közös nevezője az átmeneti kérdésnek a sajátos útja, amit úgy szoktunk megfogalmazni, hogy ezt mindvégig a nemzet és az állam fogalmának a feszültsége jellemzi. Ebben a térségben olyan nemzetállamok, mint amelyeket Nyugaton létrehoztak a múlt században, a 18. század vége után, nem alakulhattak ki. Mindenütt az etnikai, vallási, kulturális sokféleség jellemző. Ebben a régióban a homogenizáló nemzetállam csak a kisebbségek rovására születhet meg, s ez a mai Európában anakronizmus.
– Arról nem is szólva, hogy a többségi nemzet is megsínyli a homogenizálás kínjait.
– Így van. Lengyelországban például 1945 után, a lakosságkitelepítést követően, a kommunista propaganda nagy eredményként üdvözölte, hogy végre úgymond létrejött a homogén Lengyelország. A hetvenes évektől kezdve a lengyel szellemi elit arra a felismerésre jutott, hogy a kitelepítéssel óriási veszteség érte Lengyelországot, az a hagyomány, amit a régi lengyel-litván köztársaság kulturális, vallási, nemzetiségi sokszínűsége jelentett, elveszett, egy európai érték veszett el. S felidézhetem azokat a lengyel tudósokat, akik síkraszálltak az ellen, hogy a kelet-lengyelországi ukrán helyneveket a kommunista kormányzat ellengyelesítse. Én azt hiszem, hogy ezek a példák és föllépések mutatják az európai igényt.
– Melyek az intézet előtt álló legfontosabb kérdések?
– A kiemelt kutatási programok egy részét természetesen hazai és külföldi külső kutatókkal végezzük, hiszen nem is lehet másképpen. A mi intézetünk létszámát húsz főre tervezzük, és ötfős az adminisztráció. Ma még feltöltetlen. Ennek a gárdának a törzse a Magyarságkutató Intézetből származik. Ezzel az intézettel kapcsolatban Magyarországon is, külföldön is sokféle félreértés volt közkeletű, pedig nem hungarológiai intézet volt, hanem kisebbségeket kutató intézet. Nem lehet ma már pontosan tudni, hogy a kommunista kormányzatot milyen motívumok vezették a névadásban.
– Talán nemzeti legitimáció után kapkodott…
– Talán erről van szó. Magyarország kivétel volt a térségben, mivel a magyar kommunista elitnek nem nagyon volt módja a múlt századi államnacionalizmust az államszocializmussal ötvözni, mint ahogy Zsivkov Bulgáriájában és Ceaușescu Romániájában ez megtörtént. Ennek két egyszerű oka volt, az egyik az 1956-os magyar forradalom, ami Moszkvában is nagy riadalmat keltett, hiszen nemcsak társadalmi forradalom volt, nemcsak a totalitarizmust döntötte meg a fölkelt magyar nép, hanem nemzeti függetlenségi háborút is vívott. Nos, témánkhoz visszatérve, természetesen folytatjuk a határon túli magyar népcsoportok kutatását. Ezt mi részben ottani magyar kollégákkal együttműködve próbáljuk. Hadd mondjak rögtön egy konkrét példát: meg fog jelenni talán még idén egy olyan olvasáskutatási vizsgálat eredménye, amelyben csallóközi, magyarországi és székelyföldi alanyokat kérdeztek meg szociológusok, hogy milyen irodalmi értékekre, hagyományokra fogékonyak, milyen értékrendszer alakult ki olvasmányaik alapján. Nagyon érdekes, hogy a különböző vidékek lakossága milyen értékalakzatokban fogad be irodalmat. Most ezt a vizsgálatot Kárpátaljára és a délvidéki, vajdasági régióra is kiterjesztjük.
A határon túli magyarság kutatását tekintve minket nagyon érdekel az 1918 utáni történelemben az oktatás és az egyház helyzete. Nemcsak magyarul, hanem idegen nyelveken, a nemzetközi tudományos közvélemény számára is megjelentetjük eredményeinket, hiszen a társadalomtudományi mezőny egyre nemzetközibbé válik. Az érdekel bennünket, hogy milyen az a folyamat, amelynek eredményeként valaki felnőttként magyarnak határozza meg önmagát Romániában vagy Szlovákiában. Ez nagyon bonyolult folyamat, amelyben a családtól kezdve a helyi közösségen át sok mindennek van szerepe, de az egyik legfontosabb intézmény az iskola. A kommunista diktatúra minden homogenizáló, uniformizáló törekvése ellenére működött egy olyan anyanyelvű iskolarendszer Szlovákiában is és Romániában is, amelynek nagyon értékes tapasztalatai vannak, és azt hiszem, hogy ezt a nyugati világban sem ismerik kellő mértékben. Világosan kell tehát látnunk ennek az iskolarendszernek az 1945 utáni sorsát, alakulását. A másik bennünket érdeklő intézményrendszer az egyházak. Spirituális jellegük mellett igen nagy társadalmi szerepük is van abban a szocializációs folyamatban, amelyben valaki végül is magyarnak vallja magát. Emellett persze vizsgálni kívánjuk az interetnikus kapcsolatokat, a magyar szórványkérdést, hiszen ez egyúttal nagy nemzetközi kérdés is. A nagy fővárosokban is élnek szórványok, Bécsben például csehek, horvátok, szlovének, magyarok és minden fővárosban élnek ilyen vagy olyan történetű csoportok, és ezekről nagyon keveset tudunk, pedig az európai nagyvárosok többsége multikulturális arculattal rendelkezik. Most az más kérdés, hogy bevándorlók vagy más eredetűek.
– Tehát a kisebbségi kérdés vizsgálatának tematikai és módszertaniszélesítését is tervbe vették?
– Szeretnék nemcsak magyar szemszögből vizsgálni a kérdést. Én azt hiszem, hogy egyik gyakori hibánk, hogy mind a nemzeti kérdést, mind a kisebbségi kérdést magyar ügynek tekintjük. Holott ez egész Közép-Európában, az egész fölbomlott Szovjetunió területén jelentős probléma. Elég, ha a húszmillió oroszra gondolunk, aki kisebbségi sorsba került. Ez a többszöröse a kisebbségbe szorult magyarság számának. Ez tehát globális probléma, a mi térségünkben pedig különösen komoly probléma, európai probléma. A nemzetközi szervezetek is így kezdik tárgyalni. Mindenképpen kezelésre szoruló,de előbb persze kutatásra. Igen, persze, de a kutatás és a politikai kezelés nyilván elválik egymástól. A mi intézetünk független a politikától, mi tudományos elemzéseket készítünk, és szeretnénk is függetlenek maradni a napi politikától. Persze magánemberként jónak tartanám, ha a külföldi vagy hazai politikusok tanulnának a mi eredményeinkből, de hát ez a politikusok dolga. Tehát más nemzeti kisebbségek kérdéseit is globálisan szeretnénk vizsgálni. Most készítünk el egy kis kézikönyvet, kalauzt a közép-európai országok kisebbségeiről.
A következő kérdéskör a migráció. A huszadik századi migrációról, a lakosságcserékről, kitelepítésekről van szó, amit megint interdiszciplináris alapon kutatunk antropológusok, szociológusok, jelenkortörténészek részvételével. A következő kérdéskör a multietnikus régiók komplex kutatása. Most első szakaszban néhány határ menti körzetet választottunk ki, azokat a pontokat, ahol több határ találkozik. Például a magyar-osztrák-szlovák határ menti szubrégiót, aztán a magyar-osztrák-szlovén határ övezetét és a magyar-román-ukrán határ övezetét. Abból indultunk ki, hogy Nyugat-Európában általában a határ menti területek a legvirágzóbbak. Nemrégen egy svájci kolléga újfent azt állította, hogy a határ menti vidékek kifejezetten előnyösebb helyzetben vannak. A mi térségünkben ez gyakran éppen fordítva alakult, a határok mindkét oldala elhanyagoltabb, gyengébb az infrastruktúra.
– Valószínűleg a nemzetállami izolációeredményeként?
– Igen, hát a kutatások majd szólnak erről, de én is a kommunista diktatúrák centralizációs logikájában látom az egyik magyarázatot. A másik az, hogy határvidék az ugye peremterület, ami nem látszik. Nem fontos. Ez Magyarországon is érezhető.
A második ok az lehet, hogy Moszkvának az volt az érdeke, természetesen a divide et impera elv alapján, hogy a befolyási övezetében levő országok elszigetelődjenek egymástól, ne legyen igazi kapcsolat köztük. Emlékezzünk csak arra, hogy a balkáni konföderáció tervezete milyen ellenszegülést váltott ki Moszkvában. Minket viszont azért is érdekelnek a határ menti szubrégiók együttműködése, mert ezek is az európai integráció részei. És ebben a térség minden országa érdekelt.
A következő nagy kérdéskör a nemzeti mitológiák kutatása összehasonlító szempontból. Itt elsősorban egy előadássorozatot tervezünk a budapesti egyetem román tanszéke szláv intézetének és lengyel művelődéstörténészeknek a bevonásával. Az egészet tulajdonképpen hárman tervezzük: Miskolczy Ambrus, a román tanszék vezetője, Hofer Tamás, a jeles antropológus, akit nemrég neveztek ki a Néprajzi Múzeum igazgatójává és jómagam. Szeretnénk sorra venni a térség nemzeti mítoszait, s remélem, hogy eljutunk majd egy komoly nemzetközi konferenciáig. Tapasztalatból mondom, hogy nagy érdeklődés lenne iránta, mert kevéssé ismerik. Például az utóbbi években jött rá a Nyugat, hogy a szerb és a horvát külön nép. Hogy jelentős politikai erőt képviselő magyar kisebbség él Romániában és Szlovákiában. Ma már ez köztudott az európai politikai közvéleményben, de azt hiszem, sok a félreértés, a tévedés az elemzésekben, bár érezni lehet a törekvést… Éppen a napokban kaptam Strasbourgból Catherine Lalumière-től, az Európai Tanács főtitkárától egy meghívót decemberre, egynapos villámmegbeszélésre a kisebbségi kérdésről. Tehát érzi az ember, hogy a nemzetközi szervezetek is tájékozódni akarnak, de kutatásra van szükség ahhoz, hogy reálisan tájékozódjanak és ne nacionalista vagy akár antinacionalista mítoszok révén – mert a mi térségünkben a kettő együtt jelentkezik. És persze mindkettő torzít, amint azt a magyarországi közéletben is jól lehet tapasztalni, mert ha valaki csak a magyar nacionalizmus ellen akar harcolni, az azt nem veszi észre, hogy Közép-Európában a nacionalizmusok fogaskerékként kapcsolódnak össze. Itt egyszerre több nacionalizmus ellen kell föllépni. S persze az ellen az illúzió ellen, amely a fölvilágosodás eszméiből kiindulva félreérthetőnek tekinti a nemzeti dimenziót, a nemzeti identitást, mintha ez lenne a modernizáció útja. Én azt hiszem, hogy II. József óta kiderült: ez nem megy és tulajdonképpen rosszul van feltéve a kérdés.
Végezetül még egy történelmi vonatkozású témát említenék, ami még a tervezés stádiumában van, ez pedig a régi magyar királyság, tehát az 1918 előtti magyar királyság multikulturális hagyományának a kutatása, hiszen erről megint nagyon keveset tud a nemzetközi közvélemény. A közelgő világkiállítás miatt is a figyelem központjába kerül Budapest. A század első két évtizedében 1900 és 1918 között a szlovák, a román és a szerb elit egy része ide járt egyetemre, itt voltak diákszervezeteik, lapjaik, itt voltak a képviselőik, itt tanult Goga, aki szeretve gyűlölte a nagyvárost, amely a faluról jött román fiukat elnemzetietleníti. Ezek a szervezetek szabadon működtek, volt korszerű gondolkodás a nemzetek együttéléséről, tehát Budapest a század elején nagyon komoly impulzust adott a térség együttélő népeinek. Például az irodalomnak. Foglalkoztam a horvát Miroslav Krleza műveivel, az ő számára sokat jelentettek a budapesti évek, eljárt a Galilei Körbe. Itt pezsgett, forrott sok minden a huszadik század eszméiből. És ezt érdemes lenne tudni, megismertetni a külvilággal. Meggyőződésem, hogy a szlovák, a horvát és a román művelődéstörténetnek is hasznos, ha mindezt feltárjuk.
Rostás Zoltán
Megjelent A Hét XXIV. évfolyama 1. számában 2025. január 8-án.
