Tisztelt szerkesztőség!
Nagy örömmel, jőt mondhatnám büszkén olvastam A Hét kerekasztal-értekezletén, az országos konferencián részt vett kollégáim által tett felajánlást. Állandó kiállítást egy falunak vagy kisvárosnak, melynek anyagát mi adnánk össze – olyan gondolat ez, mely igazán méltó hozzánk. Igazán méltó az olyan képzőművészhez, aki feladatát nem érzi elvégzettnek a kép kereteztetésével. A képnek világoskodnnia kell és örömet okoznia, gondolatot ébresztenie. Azt hiszem, szakmája mesteréből így s ezáltal lesz művész a művész.
Legalábbis engem ebben erősített meg kollégáim állásfoglalása, hogy a művészet mindig hatásában lesz igazán önmaga – vagy fogalmazzak szerényebben, de emberileg nem kevésbé becsületesen és határozottan: a hatni akarásban.
Húsz esztendeje már, hogy falun élek. A főiskola elvégzése után vonultam vissza szülőföldemre, a Kisküküllő mentére, melynek tájait, embereit rajzolom, festem, s melynek életét élem is. Elsők között rendeztem falusi kiállítást, és féltve kísértem el minden embert képszemlélő útjára. A mozdulatban, szótöredékben kerestem a tetszést vagy nem tetszést; kerestem azt, hogyan tudnám magamat velük megértetni úgy, hogy ugyanakkor ne kelljen magamról, kísérleteimről, törekvéseimről lemondanom.
Életem legemberibb élményei fűződnek e tárlatlátogató egyszerű ember művészettel való első találkozásához. És engedjék azt mondanom, hogy ekkor éreztem legteljesebben azt is, hogy valamiféle kötelességet teljesítek – azok iránt, akikből vétettem, s akiket mostoha sorsuk méltatlanul zárt el századok óta a művészettől.
Egy-egy ilyen kiállításon érzem, hogy milyen hálás a nép. Számára ünnepet jelent, ha fia hozzá megtér. Így volt ez 1958-ban Erdőszentgyörgyön és 1970-ben Makfalván, szülőfalumban, s így volt még tizenegy falusi tárlaton. Eljöttek a környékbeli falvak emberei, és hálásan köszönték, hogy nem feledkeztem meg róluk. És hívtak, hogy jöjjek máskor is. Megérte a fáradságot, s a velejáró hurcolkodást, s az örömöm felért azzal az elismeréssel, amiben az ország határain túl részesedtem. De ez csak akkor, ha a népnevelés, a közízlés-formálás gondolata vezette a tárlatrendezőt. Egy kis jólétért ilyen hálás tud lenni a nép.
És hogy most, A Hét kerekasztalánál elhangzott Fodor Kálmán, kedves barátom, felhívása egy állandó képtár létrehozására ott, ahol a legtöbbet tettek a testvériség szellemének az ápolásáért, örömmel ajánlom fel hozzájárulásomat, és csatlakozom az ügyszeretethez, amelynek megvalósulásához sikert kívánok.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 27. számában, 1973. július 6-án.
A képet A Hét ötven évvel ezelőtti számából másoltuk ki. (u7szerk.)
