A kampánygörcs után vagyunk, és bár van bőven görcs, amivel szembesülünk nap mint nap, talán szabad most már írni. Kampánygörcs alatt nehéz: nekem például, elvi alapon nemszavazónak (demokratának) kifejezetten nehéz dolgom van ilyenkor, a négyévente felébredők úgy oktatnak ki demokráciából, mintha a pecsételősdinek köze volna hozzá, és mintha a két Nagy Ünnepnap között magam nem volnék a politikai közbeszéd aktív tagja.
A görcs arról is szól – legyen ez kampány- vagy másféle változat –, hogy a gondolkodásnak igazán nincs most itt az ideje. A kritikus gondolkodás, mondják, rendkívül fontos. Egészen addig, amíg nem találkoznak vele. Akkor tetőfokára hág a riadalom.
Az elképzelés az, hogy ha már demokráciában élünk, nincs hová előrelépni, hiszen megérkeztünk. A történelem megtörtént, most már csak javítgatni kell. A fehér ember meghozta a világnak a Kapitalizmust, ezt az isteni ihletésű tökéletes rendszert, amely minden hibája gonosz individuumok miatt bukkan fel, minden válsága kivételes, minden környezetirtó, hierarchia-erősítő, nőgyűlölő, rasszista, kizsákmányoló, gyilkos módja pusztán vadhajtás, amelyet a rendszer fenntartása mellett kigyomlálhatunk. Hiszen LMBTQ-barát a divatcég, igaz, agyonverik a dél-ázsiai nőket, ha szólni mernek az éhbér miatt, és zöld az olajvállalat, aggódik a tengerekért, aludni se tudnak a részvényesei.
De mi felnőttek vagyunk, és valóban kritikusak. Ezért aztán minket érdekel az is, hogy erre a disztópiára, amely önmagára utópiaként tekint, hívei pedig realistának nevezik magukat, milyen valódi alternatíváink vannak. Hiszen a vád az is: nincs alternatíva, csak ez a jó, büdös, akolmeleg gondolattalanság és az örök profitakkumuláció. A demokráciát, a közösségi, társadalmi szolidaritást, a nem profitorientált gazdaságot, a valóban ökológiailag fenntartható termelést őrültségnek, szélsőségesnek, illuzórikusnak nevezik; olyan ez is, mint a forradalom: a jólfésült keretlegények évente megünneplik október 23-án, de úgy vannak vele, hogy „csak ne most, ne ellenünk!”
Felháborító! Demokrácia és bérszabályozás
Kezdjük például a Mondragon kooperatívával, amelyet 1956-ban alapít José María Arizmendiarrieta katolikus pap. Bár egy profitorientált céghálózatról beszélünk, a kooperatíva – szemben a klasszikus cégstruktúrákkal – demokratikus. Ez egy alultárgyalt, a hétköznapjainkban érzékelt, mégis a politikai és gazdasági elit által ignorált kérdés: miért nincsenek demokratikus jogaink a munkahelyeinken? A Mondragonban demokratikusan választják meg az ideiglenes vezetőket, a szavazatok pedig nem a különböző tulajdonosi körök tulajdonhányadán múlnak, hanem mindenkin egyformán, aki a kooperatíva dolgozója.
A hétköznapokban ez úgy nézne ki, hogy a kasszástól az éppen beszavazott menedzserig az árufeltöltőn át mindenkinek azonos szavazata van vagy közvetlenül eldöntendő kérdésekben, vagy pedig a vezetők kiválasztásában? Hogy felháborító, életidegen, megoldhatatlan marhaság? Demokráciának hívjuk.
A Mondragon hálózatában ugyanakkor a bérezések is szabályozottak. A kapitalizmus jellemzője, hogy nem a szegényeket, hanem a gazdagokat képtelen jóllakatni. Az Egyesült Államokban például 24 százalékkal nőtt átlagosan a dolgozók fizetése 1978 és 2023 között. A vezérigazgatóké 1085 százalékkal. 1965-ben egy CEO 21-szer keresett többet, mint egy dolgozó, 2023-ra ez 290-szeresére emelkedett. A Mondragonban a legmagasabb 9 az 1-hez, de van, ahol egy vezető legfennebb háromszor kereshet többet mint az, aki a legkevesebbet keresi. Hallatlan!
(Érdekes lehet argentin hasonló példákat megtekinteni: visszafoglalt vállalkozásokról itt írtam korábban.)
Sokkoló! Pecsét helyett párbeszéd
Nézzünk szét Mexikóban. A zapatisták (Ejército Zapatista de Liberación Nacional) 1983-ban alakultak meg a mexikói Chiapasban, a maja őslakosokkal együttműködve. A szervezet az 1910-1920 közötti mexikói forradalom vezetőjéről, Emiliano Zapatáról kapta nevét, és ennek megfelelően maguk is részt vettek fegyveres konfliktusokban az első időszakban.
Később áttértek az autonóm közösségek létrehozására, így számos településen saját intézményrendszert alakíthattak ki, amelyek a helyieket szolgálják, a helyiek közvetlen részvételével. Ez azt jelenti például, hogy pecsételősdi helyett közvetlenül hoznak döntéseket nemcsak arra törekedve, hogy minél erősebb legyen a konszenzus, hanem arra is, hogy a nők részvételét erősítsék.
A helyi közösségek regionális központokba tömörülnek, amelyeket csodák csodájára ismét csak nem megfinanszírozott jelöltek megválasztgatásával működtetnek, hanem olyan delegáltakkal, akiket viszont bármikor vissza lehet hívni, és akiknek a feladata a közösségek akaratát végrehajtani. Az erre alkalmazott fogalom a „mandar obedeciendo”, ami magyarul azt jelenti: engedelmeskedve kormányozni. Őket nem egy jól megtervezett, pénzelt kampány során választják ki, hanem nyílt gyűléseken döntenek arról, hogy kik lesznek az ideiglenes képviselői az adott közösségnek.
Az ideiglenes vezetők úgy mellesleg nem kapnak fizetést ezért a munkáért, újra sem lehet őket választani, hogy senki ne építhesse ki a saját kis hatalmát, ugyanakkor nagy az átláthatóság, a munkájukat is ellenőrzik például más települések testületei. A regionális központokba ráadásul nem gyűlnek össze mind: rotációs alapon mindössze néhányan dolgoznak 1-2 hétig, aztán térnek vissza a közösségükhöz, helyet adva a következő testületnek, és majd újra sorra kerülve.
Végezetül: a zapatisták, akik célja volt nemcsak a mexikói államtól való függetlenedés, de az antikapitalizmus is, egy teljes intézményhálózatot hoztak létre. Oktatási rendszerük részleteiről például szintén a közösség dönt, tanáraik nem fizetettek, akik többek között a közös, együttműködő munkáról, társadalmi életről beszélnek az ifjaknak. Saját egészségügyi rendszerük is van, amely ingyenesen elérhető és a gyógynövények használatát támogatja. Saját jogi rendszerük szintén a viták közös megoldására épít, nem a büntetésre fókuszálnak, hanem arra, hogy a közösség működjön, így például sem pénzbírsággal, sem börtönnel nem sújtanak senkit, hanem közösségi munkát vagy jóvátételt szabnak ki.
Ami a gazdaságot illeti, most már könnyen kikövetkeztethető, hogy távol esik a kapitalista disztópiától: a földhasználat közösségi alapú, szövetkezetek működnek, a profitot pedig az intézményrendszer fenntartására fordítják ahelyett, hogy néhány pszichopata milliárdos zsebét tömnék.
Természetesen a problémákat is lehet sorolni. A rendszer fenntartása nehézkes és sokszor nehéz anyagi körülmények között – bár ez a vidék jellegzetessége is, nemcsak a rendszer felelős érte. Képviseleti rendszerük minden törekvés ellenére informális hierarchiákat hoz létre, és a deklaráltan feminista célokból is sok nem oldódott még meg. Ugyanakkor feszültségek, viták alakulnak ki zapatista és nem-zapatista részei között a különböző településeknek. Ennek ellenére azt kimondhatjuk, hogy nemcsak életképes alternatíva ez, hanem mélyen humánus is, amely igyekszik az általunk ismert rendszerek számos buktatóját kikerülni.
Óvatosan! Keleti népség
Végezetül tekintsünk a megvetett Keletre, ahol sajnos nem a demokratikus és humanista nyugati értékek szerint élnek. A mellesleg több mint kétszáz éven át a brit uralmat élvező Indiába látogatunk el, annak is legdélebbi szegletébe, a 34 milliós Kerala államba, ahol a kommunisták 1957-ben kerültek hatalomra. Ma is a Keralai Törvényhozó Gyűlés többségét a többpárti Baloldali Demokratikus Front adja, amelynek vezető ereje az Indiai Kommunista Párt (Marxista).
A helyi kommunista hatalom 1996-ban indította útjára programját, amely állami szinten igyekezett a közösségi részvételt erősíteni a helyi fejlesztések megszervezésében. Több befolyást adtak az önkormányzatoknak, hogy a saját elképzeléseiket megvalósíthassák, a tervek összeállításában a helyi lakosság közvetlenül vesz részt. Falvakban, negyedekben ezek ún. népgyűléseken zajlanak, állami szinten pedig arra törekednek, hogy a helyi terveket összegezzék és egyeztessék össze.
Külön odafigyelnek arra is, hogy a nők hangja megjelenjen: létrehoztak egy olyan, államilag támogatott hálózatot, amely a helyi döntéshozatalban és különböző fejlesztési tervekben képviseletet ad a nőknek.
Kerala államban olyan törvényeket hoztak, amelyek a köztulajdon (erdők, vízkészlet, földek stb.) túlhasználatát és magánosítását megakadályozzák, ami nemcsak környezetvédelmi szempontból jelentős, de a helyi lakosságot is védi.
Az államban nem mellesleg kiemelkedően magas az írástudók aránya, az egészségügyi ellátás is jobb az indiai átlagnál. A COVID-járvány alatt kiemelkedő lépéseket tettek arra, hogy megakadályozzák a tragédiákat: azonnal járványügyi központokat nyitottak, még 2020 elején, a helyi közösségek, például a Kudumbashree női hálózat kivette részét nemcsak a lakosság tájékoztatásában, de a szabályok betartatásában is. A már említett egészségügyi rendszer, amelyet az állam kommunista vezetése kiépített, jól bírta a terhelést, emellett persze a szociális támogatásokra is odafigyeltek. Míg Indiában átlagosan az elhalálozási arány 1,2 százalék volt, Romániában 1,97 százalék, addig Kerala államban 0,91.
Van másik?
Van. A kérdés nem az, hogy van-e, hanem az, hogy meg tudjuk-e szervezni a másikat. Az általában vett antikommunizmusnak (amely alatt ezúttal a mindenféle baloldali alternatívák megvetését értem) két oldala van: a diktatúraellenesség, és a demokráciaellenesség. A kommunista eszme (de általában a baloldaliság) demokratikus. A huszadik századi „kísérletek” a maga nyavalyáival, tragédiáival, és persze azok végletekig egyoldalú, felülről irányított „emlékezetével” nyilvánvalóan a diktatúraellenes antikommunizmust erősítik: nem akarunk olyan politikai hatalom alatt élni, amelynek olyan túlhatalma van, mint amilyen például a Ceaușescu-féle államkapitalista-fasiszta rendszernek volt.
A baloldal viszont nem ez. Rengeteg belső vita zajlik arról, hogy hogyan viszonyuljon a hatalomhoz: vesse el, vagy éljen vele? Szerezze meg a létező rendszer szabályai szerint, vagy puccsolja meg? Amennyiben hatalomra jut, hogyan vonja be a társadalmat, milyen garanciákat tud kiépíteni arra, hogy ne járjon úgy, mint a bolsevik forradalom? Anarchisták, kommunisták, anarchoszindikalisták, kommunalisták, trockisták, ki tudja még, hány ága-boga a baloldalnak évtizedek óta saját kis vitáiba bonyolódott bele, a fent említett példák arra szolgálnak, hogy rámutassanak: nemcsak az elmélet, de a gyakorlat is él és virágzik. A demokráciaellenes antikommunizmus éppen ezeket támadja, a jól ismert vádakkal: „nem megvalósítható”, ha mégis, „nem fenntartható”, ha mégis, „Gulághoz vezet”, ha mégsem, akkor elölről kezdődik a sor.
Nem véletlen, hogy számos sajtóorgánum milliárdosok és nagyvállalatok kezében van, és az sem, hogy ezekben a Mark Fisher által „kapitalista realizmusnak” nevezett dogmatizmus az uralkodó hang. Jeff Bezos, aki néhány éve cakkumpakk felvásárolta a valamikor patinás Washington Postot, nemrég kijelentette, „minden nap két pillér, a személyes szabadságok és a szabad piacok támogatásában és védelmében fogunk írni” a WaPo vélemény rovatában.
A szabad sajtót nemcsak az államok, hanem a tőke is támadja. A demokrácia kiépítéséhez szükségünk van rá, és kifejezetten azért, hogy az alternatíváinkról tudomást szerezhessünk. Az európázós-balkánozós, kelet-nyugatozós, rendkívül szűkös világkép nem segít, hogy megismerjük az Egyetlen Igaz Úton túli ösvényeket. Pedig ezt a járt utat igazán elhagyhatjuk egy alig járt miatt.
