Az az elképzelés, hogy a társadalom iskolázott tagjai politikailag helyes döntéseket hoznak, a szabad akaratukra és racionalitásukra építve, míg a kevésbé iskolázott/iskolázatlan emberek erre képtelenek – régóta sejtjük, tévhit.
Ráadásul, amikor ez az individualizáló elképzelés találkozik az elitizmussal, valóságos népgyűlöletté válik, a demokrácia teljes tagadásává, és olyan borzalmakba torkollik, mint a „szakértői kormányzás” fogalmának bevezetése a közbeszédbe, vagy parttalan ábrándozásokba a mindannyiunkat igazgató mesterséges intelligenciáról.
Eközben a svéd és finn, meglehetősen magasan képzett lakosságot képviselők zöme röpke két hónap alatt a több évtizedes semlegesség-álláspontból szaladt bele a NATO-tagságba úgy, hogy csakis az érzelmek vezérlik a döntést, amelyeket aztán igyekeznek racionalizálva eladni. A finn kormány – élén a „szociáldemokrata” miniszterelnökkel, éppen azon van, hogy kétmilliárdot öntsön „védelemre”, és könnyebb hozzáférést adjon fegyverekhez, hiszen közel a teljes politikai spektrum támogatja a tagságot.
Arról, hogy a (sajtóban többnyire megbízó) lakosság valóban mit gondol, vannak felmérések, amelyeket körbehordozott a világsajtó, de a magabiztosság már nem terjed ki odáig, hogy népszavazást szervezzenek a kérdésről Svédországban vagy Finnországban. Jobb az úgy, ha addig ütik a vasat, amíg meleg.
Úgy általában pedig, az iskolázott lakosság simán elhiszi a trickle-down-t[1], a nyugati mainstream médiában pörgetett összeesküvés-elméleteket a Maliban lévő francia hadsereg szükségszerűségétől, a szomáliai „békefenntartásig” bármit, amit zabáltatnak vele. Megbékél a „reformokkal” és „válságkezelésekkel”, a növekvő egyenlőtlenségekkel, a munkahelyek autoriter jellegével, a klímaválságra adott „válaszokkal” (Vegyetek új autókat!) együtt.
Az iskolázott lakosság egy része pedig így battyog el szavazni négyévente. A tök egyforma pártok közül kiválasztja az egyiket, majd rámutat a másik szavazóbázisára: ők az iskolázatlanok. Ő meg, persze, a kivétel, amelyik csak zseniális döntéseket hoz meg: például, hogy megfosszák az embereket az ingyenes egészségügytől, hogy a gazdasági és politikai hatalom birtokosai állig felfegyverkezzenek, és szeméttel etessék a kizsákmányoltakat, átvitt és konkrét értelemben.
Az iskolázott lakosság egy részének, ahogy éppen a jelen cikk ürügyéül szolgáló felmérésből látszik, hogy fogalma nincs demokráciáról, társadalomról, történelmi folyamatokról, és megint annak a csapdájába került, hogy ő, a válaszadó individuum valamiféle csodabogár, kivétel a nagy, arctalan, szürke tömegben. Ha annyira bölcs volna, akkor például nem azon ügyködne, hogy hogyan zárjon ki még a választási bohózatokból is bizonyos embereket mondvacsinált okokból.
Az, hogy Magyarországon a Fidesz-KDNP híveinek 59, az ellenzéki szavazók 68 (!) százaléka szerint az általános iskolát el nem végzőket meg kell fosztani a szavazati joguktól, nemcsak felháborító, hanem jól mutatja, hogy milyen alapvető ismeretek hiányoznak – éppen azoknál, akik az ismeretekre hivatkozva fosztogatnának. Ilyen alapvető ismeret megérteni, hogy ha a jövőben szeretnénk demokratikus viszonyokat, akkor nem a kizáráson kell fáradozni, hanem a befogadáson. Alapvető ismeret, hogy az ember elsődleges (család, iskola) és másodlagos (munkahely stb.) szocializációja, a környezet jelentősége rendkívül fontos, a közöttünk levő osztálykülönbségek, a származás, a nem, a körülöttünk lévő logikák, hagyományok, lehetőségek és így tovább, meghatároznak minket – éppen ezért nem vagyunk büntethetők amiatt, hogy nem az Élet és Irodalommal a kezünkben jöttünk a világra.
Éppen ez az a csapda, amelyben ezek a végtelenül bölcs emberek meg szokták szavazni azokat, akik velük szemben aztán mindazt elkövetik, amit fent soroltam – a megszorító intézkedéseket, az indokolatlan fegyverkezést, a kirekesztés különböző, cizellált vagy nyílt formáit és így tovább. Hiszen ezek az iskolázott emberek sosem lesznek hajléktalanok, nincsenek káros szenvedélyeik, nincs tartozásuk, csudajól élnek, ők nem migráncsok, nem cigányok, nem buzik, hál’istennek, és már csak azt kell eldöntsék, hogy a pénzüket a felső egy százaléknak átlapátoló elit melyik frakciója méltó a kormányzás és döntéshozás nemes munkájára.
Ahogy a kapitalizmus hazugsága, hogy te is felkerülhetsz a piramis tetejére, úgy a jogfosztások is mindig hamis ígéretekre meg félelmekre alapulnak. Az elképzelés, hogy a hülye mindig csak a másik ember lehet, bajba csak ő kerülhet, elnyomott/kisebbségi helyzetben csak ő lehet, mint tudjuk: tévedés. Tömegek támogatják a munkanélküli segély csökkentését csak azért, mert lusta bevándorlókat mutogatnak nekik. Valahol itt csúszik el ez.
A kérdés másik része persze az kétkezi munkások megvetése. Ezt ismerjük: a parasztozás és prolizás mindennapos, miközben szigorú értelemben véve a társadalmak elsöprő többsége proletár, azaz bérből él, és tetszik vagy sem, kizsákmányolják – még akkor is, ha a HR-es vicces zoknival lepi meg a főnök születésnapján, és néha elviszi a vidámparkba.
A hírhedt szavazatszámlálós tapasztalatok egyikében ez áll:
„Jönnek az alkoholszagú, mosdatlan, rosszfogú, tudatlan emberek sorra, érkeznek ebbe a külvárosi lepusztult kultúrházba, és leszavaznak a Fideszre, mert ez nekik megfelel, nem is lehetne jobb.”
Ezeket a frázisokat ismerjük.
Olyan borzasztóan egyenlőtlen országokban, mint amilyen Magyarország, a magukra hagyott tömegeket az újraelosztásban szerencsésebbek megvetik.
Az individualista téveszmék miatt az a hiedelem alakul ki, hogy az alkoholproblémák csupán saját döntések eredményei, a fogak állapota csak hanyagság következménye, a tudatlanság is csak a léhaságot jelzi.
Ahogy a rasszisták tömegeket jellemeznek, és esszencialista módon valamiféle biológiai magyarázatot keresnek a feltételezett alsóbbrendűségre, úgy a valósággal találkozó szavazatszámláló is – hangsúlyozva önnön iskolázottságát – esszencializál.
Eközben a magukra hagyottak továbbra is magukra maradnak.
Mert az egyik oldal azzal van elfoglalva, hogy a fogaikat mérje fel, a másik pedig azzal, hogy abban az állapotban tartsa őket, amelyikben vannak. Az egyik megveti őket, és ezt beismeri, a másik megveti őket, miközben romanticizálja ezt az állapotot. Arról kevesen beszélnek, és talán nem sok eredménnyel, hogy valóban nincs ez rendben, és hogy tenni kellene valamit.
A 19. században a narodnyikok Oroszországban, az agrárpopulisták az Egyesült Államokban „a néphez” fordultak, hogy tanuljanak tőle, párbeszédet folytassanak, és egy közös társadalmat alkossanak (erről érdemes elolvasni Paár Ádám remek könyvét). A modernitásban a populizmus úttörői voltak ők: azé a populizmusé, amelyik nem a nép spektákulumát ígérte, nem egy Facebook-posztot akart „a népről”, giccsparádét jurtában, nem helóröfit meg disznóvágós videót pálinkáspohárral, hanem azé a populizmusé, amelyik valóban a népet akarta képviselni.
Demokrata populizmus volt ez, amelyikből ma keveset találunk. Nem tartotta el a kisujját, ha szakadt volt valakin a mellény. Nem undorodott a valóságtól, és nem a kizáráson dolgozott, hanem a befogadáson. Akár: a felemelésen. Merte azt gondolni, hogy egyszerre lehet tanulni, tanulni, tanulni és tanítani, tanítani, tanítani.
Ez hiányzik ma, rettentően.
[1] – A „lecsorgás” elmélet szerint a lakosság és a cégek krémjének meggazdagodása hosszabb távon „lecsorog” a társadalom szegényebb csoportjaihoz is, ezért a társadalom egészének jólétét segíti. A szerk.
Kiemelt kép: MTI/Komka Péter
