A világnak kilencven százalékát nem venni figyelembe, van, ahol ízléstelen és színvonalon aluli. És van, ahol hétköznapi gyakorlat. Mint romániai magyar, mindig is a Másik voltam, még akkor is, ha az ország szívében, zömében magyarok között éltem sokáig. Mint bevándorló egy nyugati, majd északi országba, most még inkább az vagyok, és ha nem volnék, akkor is leesne a tantusz, hogy rajtam kívül elég sok ember él. Erről már írtam röviden akkor, amikor a „nem akarok ázsiai lenni” mondatra reflektáltam – most sem értem, hogy a világ hatvan százalékából és több mint ötven államából a megszólaló melyik „ázsiai” nem akart lenni.
Nem másért írom ezt, csak számomra rejtély, hogy a politikai korrektséget miért dobják ki mindenestől „bozgorok”. Az ugyan érthető, hogy a PC-nek vannak vadhajtásai, borzasztó túlzásai, de egyrészt ezekkel csak virtuálisan találkozik az otthoni ember (én közvetlenül tapasztaltam), másrészt a vadhajtásokból vonni le következtetéseket olyan, mintha összekeverném a patriótát a fasisztával. A politikai korrektségnek tehát egyértelműen megvannak a maga téveszméi, amelyeket magam sem osztok. Még ha gyakran a jóindulat, a mások megértése és elfogadása is hajtja, közben valóban kizár embereket, olyanokat is, akik nem ártó szándékúak, csak például egy másféle szocializáció termékei. Én például éppen ezért szeretem azokat, akik nyitnak a másik irányba – ilyen például a Hillbilly Elegy alkotója, aki a Filmtett recenziója szerint „demokrata nézeteit meghazudtolva igyekszik szobrot állítani a »redneck-büszkeségnek«”. Eközben viszont azokat is figyelembe kell venni, akiket akaratukon kívül is véd a polkorrekt. Arról ugyanis a világ kilencven százaléka nem tehet (és nem is kell tegyen), hogy nem az euroatlanti „fehérség” elitkörébe tartozik, és számunkra ő a Másik. Ahogy a BBC is felmentette Fülöp herceget a rasszista megjegyzései alól, „tapintatlanságnak” nevezve azokat, úgy mi is hajlandók vagyunk arra, hogy ezt megtegyük (a különbség az, hogy a mi esetünkben az egy egyoldali képzelgés, hogy nekünk bármi közünk is van a Nyugathoz). Csakhogy, amint azt az Al Jazeera megjegyzi: „Fülöp herceg az az európai arisztokráciának, mint Donald Trump az amerikai demokráciának: egy szégyen – az ember, aki megmutatja a ronda igazságot a burzsoá etikett vékony leple alól”. Amikor Gayatri Chakravorty Spivak indiai filozófus azt kérdezi, hogy beszélhet-e az alattvaló, akkor éppen azt kérdezi, hogy hallható-e az eurocentrikus gondolkodásban a világ kilencven százaléka. Kelet-európai nézőpontból ráadásul az a kérdés is feltevődik, hogy hol vagyunk: kint vagy bent? Ha bent, akkor nincs-e felelősségünk abban, hogy halljuk a kilencven százalékot? Ha meg „kint”, akkor miért teszünk úgy, mintha „bent” lennénk? Másképp téve fel a kérdést: „bozgorként” kidobhatjuk-e a PC-t? Nincs-e szükségünk védelemre? Nem szoktunk-e felszólalni akkor, amikor bozgoroznak minket? Ha igen, azt nem éppen azért tesszük-e, mert tudjuk: mi vagyunk most a Másik, és elvárjuk azt, hogy tiszteljenek minket is?
Megint másképp: miért vagyunk szolgák felfelé és urak lefelé? Miért nem tisztázzuk a viszonyainkat, vállalunk szolidaritást és lépünk túl a fekete-fehér, vagy-vagy megközelítésen, és ismerjük el, hogy a PC minket is véd? – amikor meg túllép azokon a kereteken, amelyek már senkinek nem tesznek jót, akkor kritikával illetjük. Talán mert még mindig rettegünk?
Megjelent a Maszol portál Vélemény rovatában 2021. április 21-én.
