Kötelező tárgy lesz a következő évtől Románia kommunizmusának története, amelyet az éppen aktuális oktatási miniszter hétfőn részletezett.
A komcsizás nem nép-, hanem elitbetegség. Szándékosan nem írok antikommunizmust, mert a kommunizmus a demokrácia valódi kiterjesztését jelenti, és habár ettől is fázik a tőke és hű képviselete, az 1989 előtti fasiszta rendszerrel szembeni undort is elsősorban azok osztják, akiknek nem kellett a neoliberális sokkdoktrínának köszönhetően fázni, éhezni, elmenni vendégmunkásnak a 80-as évek borzalmait követően, amikor szintén fázott, éhezett, csak nem mehetett el.
De beszéljünk tisztán: kommunizmus nem volt sem Romániában, sem máshol a világon, a kommunizmusról kötelező órákat tartani nem fognak, legfennebb a többnyire kínkeserves Ceaușescu-rendszerről.
Ez nem amolyan értelmiségi szőrszálhasogatás: naponta siránkozunk, hogy a tudomány már mit sem ér, csupa kuruzsló terjeszti az igét mindenféle megalapozottság nélkül, mégis vannak olyan kérdések, amelyekben a félrebeszélésnek rendíthetetlen hívei sajtómunkások, értelmiségiek, politikai szereplők, megmondóemberek és így tovább.
A kommunizmus egy állam nélküli, tőke-munkás antagonizmus nélküli, társadalmiasított munkaeszközökkel bíró stb. stb. társadalmi-gazdasági állapot, sőt folyamat, amelyet nem igazán könnyű megragadni, a tévhitekkel ellentétben pedig nem, nem írta meg a receptjét sem Karl Marx, sem a Ceaușescu-házaspár. Sőt, ahogy Marx és Engels írja A német ideológiában, „a kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni, nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti. E mozgalom feltételei a ma fennálló előfeltételből adódnak.” (TGM erről mondott gyönyörű mondatait megzenésítve érdemes hallgatni.)
Persze nem volna olyan nagy probléma, ha a romániai oktatás része lenne a kommunizmus. Úgy értem, a valódi kommunizmus. Sőt, nem is az, csak legalább egy szerény kapitalizmuskritika. Mondjuk rávilágítani arra, hogy a migráció hogyan függ össze a rendszerrel (valójában kinek jó, teszem azt, srí-lankai pékek fél világon való átutaztatása), vagy teszem azt, hogy a demokrácia a munkahelyeken kezdődne, ha nem kapitalizmusban élnénk. A profit mániákus hajhászásába éppen halunk bele, mellesleg. Néhány borzalmas minőségű oligarcha kezében több vagyon összpontosul, mint több milliárd emberében, nem szólva arról, hogy az ökológiai lábnyomuk is jóval nagyobb, mint a miénk. Le is rabolnak minket alaposan, felpörgették ezt a nyolcvanas évektől: azóta válságról válságra nyomorodunk bele ebbe a csodálatos világunkba, amíg ők rohamléptekben felhalmoznak. Margaret Thatcher álmát látjuk: nincs többé társadalom. Igaz, ez nekünk rémálom.
De kit érdekel: a hű apologéták már billentyűzetet is ragadtak, hogy úgymond cáfoljanak.
Lesz még szégyen kapitalistának lenni.
Annyi mindenen túl vagyunk már. Románia mint neoliberális rémállam éppen csak hogy elkerülte a fasiszta „választ”, de hát ugye ezt is leírták marxista gondolkodók jóval előttünk. Mondjuk Horkheimer, aki szerint aki nem beszél a kapitalizmusról, hallgasson a fasizmusról, vagy József Attila, aki azt írja, hogy „Tőke és Fasizmus jegyesek”. Európa rendesen fasizálódik, mert már a legenyhébb újraelosztás is képtelenség, a társadalom megszüntetését pedig a nacionalizmussal és vallási fanatizmussal próbálják pótolni. Az „öreg kontinens” (sic!) a maga okozta globális problémákra a szokásos válaszokat adja: kirekeszt, lerabol, aztán morálisan kioktat. Kár: többre vagyunk érdemesek, ahogy többre érdemesek az áldozataink is. Mindannyian megérdemeljük, hogy láncaink veszítsük.
Szóval, jó lenne beszélni a kommunizmusról. Talán időszerű. De legalább a kapitalizmusról, ha szabadna végre.
