Egy régi, kedves barátommal találkoztam, aki egy rémtörténetet mesélt a mai magyar politikai viszonyokról. Szó szerint idézem a beszélgetést:
“- Képzeld, egyik nap otthon voltunk a munkatársammal, Botival. Éppen mélyreható egyeztetést folytattunk, amikor teljesen váratlanul hazatért a férjem.
– Na és? Nem lehetsz otthon a munkatársaddal?
– Boti meztelen volt éppen. Tudod, a nagy meleg, meg minden.
– Ja, az más! Te is meztelen voltál?
– Dehogyis! Rajtam volt a Boti!
– Hm. Ráadásul láttam a férjed egyenruhában pompázni. Féltél, hogy lövöldözni kezd?
– Ugyan! Még katona se volt, csak szereti az egyenruhát. Nem lő az sehol. Még itthon se.
– Mit csináltatok?
– Mondtam Botinak, hogy bujjon el a garázsban, a kocsiban. Én meg beraktam a holmiját egy szatyorba, gyorsan öltözködni kezdtem, amikor a férjem betoppant , mondtam neki, hogy megyek vásárolni. Erre azt mondja: Teli szatyorral? Mondtam, hogy régebbi ruháit viszem az Iványi Gáborékhoz. Azt mondta, hogy oda ne, őket nem szeretjük. Akkor majd nekiadom valamelyik munkatársamnak. Ebben maradtunk. A garázsba érve láttam, illetve nem láttam, de kitaláltam, hogy Boti a csomagtartóba bújt bele. Gyorsan bedobtam neki a ruhákat és azonnal indultam.
– Ügyesen megoldottad!
– Várj, még nincs vége! Megérkeztem egy parkolóba. Kinyitottam a csomagtartót. Boti, aki egyébként nagyon ügyes, felkészült munkatárs, addigra felöltözött a csomagtartóban. Azon a szűk helyen! Fantasztikus! Hiába, na! Mit tesz manapság egy doktorátus. Volt azonban egy vontatókötél a csomagtartóban, az pedig rátekeredett Botira, ahogy ott kígyózott öltözködés közben. Ez nem lett volna baj, de pont ekkor ott volt egy fotóriporter, aki készített egy képet, ahogy ott vagyok a nyitott csomagtartó mellett, benne egy megkötözött ember. Mások is fényképezni kezdtek. Valamit mondanom kellett, de az igazat mégse mondhattam. Ezért találtam ki kínomban, hogy az ukránok elraboltak egy embert, de megküzdöttem velük, és kiszabadítottam. Most viszem valamilyen biztonságos helyre. Otthon állandóan azt hallom, hogy az ukránok milyen rettenetesek, megtámadták szegény oroszokat, rájuk küldték a gyerekeiket, azok még mindig ott vannak. Gondoltam, még a végén hős leszek, egy lapon fognak emlegetni Zrínyi Ilonával meg az egri nőkkel. Erre mi történt? Mindenki nekem rontott, nem hiszik el a történetem, már a lemondásomat követelik.
– Válaszolj valami frappánsat!
– Á… Én azt nem tudok! De már szóltam Tóninak, hogy írjanak helyettem valami választ és fénykép is legyen mellette. Ebben nagyon jók. Hát ilyen mocskos ma a politika hazánkban. Az embernek még a magánélete se szent.”
A szerző Facebook-bejegyzése 2025. június 15-én.
