Több mint harminc éve történt. Gyönyörű tavaszi nap volt. Uzsonnaszünet alatt, az emeleti irodámból kinézve egyszer csak arra lettem figyelmes hogy a földalatti benzintároló környékén legalább tíz-tizenöt ember gyűlt össze, mutogatnak, beszélnek, hadonásznak. Gondoltam, szép az idő, lemegyek, megnézem, mi is történik. Abban az időben, fiatalemberként, adtam az öltözködésre, és már nem tudom mi okból, aznap fekete öltönyben, nyakkendővel és fehér ingben mentem dolgozni. Bár ne tettem volna!
Mikor leértem, akkor derült ki, hogy a földalatti benzintartályt éppen tisztították. Lefejtették belőle a benzint – már amennyit lehetett –, mint utóbb kiderült, azért az alján még volt egy pár ujjnyi. Két fő vegyész operátort felszereltek egy-egy gázálarccal, és nyomás be a földalatti tartályba. Tisztítani. Igen ám, csakhogy a szervező elvtársak elfelejtették (nem is merem elképzelni, hogy nem tudták), hogy a tartály továbbra is tele van benzingőzzel. Egy szimpla gázálarc inkább árt (gátol a munkában), mint használ. Mert tegyük fel kiszűri a benzingőzt a tartályból, de akkor honnan jön az oxigén a lélegzéshez? Ha pedig valami csoda folytán jönne – hát elképzelni is rossz mi történhet egy ilyen robbanó eleggyel. A másik elemi hiba, amit a szervezők elkövettek: egyik munkás sem volt hámmal ellátva, hogy baleset esetén ki lehessen húzni.
Hamar meggyőződtem a helyzet súlyosságáról és arról, hogy a szájtátók közül senki nem fog semmi hasznosat tenni, bár néhány mérnök, illetve technikus is volt közöttük… Nem volt mit tennem, a földszinti gázálarc-javítóműhelyből kivettem egy gázálarcot, hosszú csatlakozó csővel, hogy a levegőt a távolból kapjam nem pedig a benzintartályból. Szereztem még egy hámot, hogy szükség esetén legyen mivel kihúzzanak, és percek alatt bent voltam a tartályban, ahol az operátor öntudatlanul feküdt a tartály aljában, a maradék benzinben.
Kezdetben nem láttam jól, mert a fény csak a búvónyíláson jött be, de hamarosan megtaláltam az eszméletlenül fekvő embert. Mint hamarosan kiderült, ez volt az egyszerűbb feladat. Mikor lehajoltam, hogy emeljem fel, először a hám nem engedett, aztán a levegőcső csavarodott meg, úgy hogy semmi levegőt nem kaptam.
Visszagondolva, nem tudom, voltam-e bármikor veszélyesebb helyzetben… Szerencsére az ösztönöm akkor sem hagyott el, s mint hasonló esetekben szoktam, igyekeztem leküzdeni a “pánikfélelmet”, hogy józanul gondolkozzak és a legjobb megoldást válasszam. Így is történt. A hámot meghosszabbították, úgy, hogy már fel tudtam emelni az eszméletlenül fekvő embert.
Harminc évvel ezelőtt sokkal jobb fizikai erőnlétben voltam, de bizony így is nagy megerőltetésbe került, hogy az embert felemeljem a fejem fölé, hogy a segítő kezet nyújtó kollégák ki tudják emelni. Legfőbb ideje volt, mert a benzingőz már régen áthatolt a ruhámon, és bizony elég kellemetlenül csípte az egész testemet.
Miután az eszméletlen embert elvitte a mentő, valahogy kijutottam én is. Mondanom sem kell, az első utam a laborba vezetett, ahonnan kitessékeltem a hölgykollégáimat. Miközben vetkőzni kezdtem, beálltam az elsősegély zuhanyozó alá. Szappan vagy sampon persze nem volt, de így is hamarosan csillapodott a benzingőz okozta allergia.
Időközben a gyárvezetés értem küldte az ügyeletes diszpécser kocsit, hogy hazaszállítson átöltözni. Persze, mint kutatólaboratóriumi vezetőnek, nem nyolcórás műszakom volt. Gondoltam, egy ilyen esemény után inkább otthon maradok, hogy “emésszem meg” a történteket. A főnököm azonban másképp vélekedett, a diszpécserkocsi megvárt otthon, hogy átöltözés után visszavigyen.
De otthon legalább még egyszer lezuhanyoztam. Most már szappannal. Tiszta ruhát kerestem, és indulás vissza a laborba, mintha semmi sem történt volna. Persze a munkanap többi része inkább magyarázkodásokkal telt, mint munkával. Magyarázkodással a kollégáknak, mert sem a munkavédelmi osztály vezetője, sem a főnököm a technikai igazgató nem hívtak, kerestek.
Teltek, múltak a napok. Vártam, hogy esetleg valaki közli, kit is mentettem meg a biztos halálból. Esetleg ő keres fel személyesen, de mint utólag kiderült túl naiv voltam. Máig sem tudom, kit húztam ki a benzintartályból. Még abban is reménykedtem, hogy esetleg valaki a gyár vezetőségéből érdeklődik, mi is történt, hiszen azt hittem “vagyok valaki” a gyárban, de ismét tévedtem.
Pár hét után el is feledtem a történteket, hiszen soha nem gondoltam, hogy valami különlegeset tettem. Csak a fekete öltönyöm sajnáltam egy kicsit mert bizony drága mulatság volt. Ma is vallom, hogy nem én voltam a “nap hőse”, aki megmentette a félig halott operátort, hanem azok voltak a vesztesek, akik körülötte álltak és semmit nem tettek, mikor egy emberéletről volt szó.
Majdnem elfelejtettem a történteket, mikor egy nap telefonáltak a pénztárból: menjek vegyem fel a 250 lej különleges prémiumot amit “hőstettemért” utaltak ki. Egy kicsit furcsállottam a dolgot, hisz tulajdonképpen nem hittem, hogy valami különöset cselekedtem volna, és nem vártam fizetséget érte. Csak azt tettem, amit a bámészkodók közül bárkinek meg kellett volna tenni. Ha pedig nem tettem semmi érdemlegeset akkor miért a 250 lej? Ha pedig tettem valamit ami nem hétköznapi, egy ember életét mentettem meg – nem beszélve a velejáró kivizsgálásokról –, akkor miért nem hívott fel telefonon a főnököm, hogy mondjuk, köszönöm ami tettél, nem mindennapi tett volt stb.? Ez jólesett volna. Utána gondolva a dolgoknak, még el is vártam.
Sok esetben – persze embere válogatja – egy pár szép szó többet ér egy „különleges” prémiumnál. Utánagondolva a dolgoknak, az igazgatónak kötelessége lett volna, hogy felhívjon és megérdeklődje a részleteket, mert ami történt, az iskolapéldája volt annak, hogy nem szabad valamit tenni. Ha pedig nem vonjuk le a tanulságokat én nem teszünk valamit az ellen hogy megismétlődjenek, biztos újra fognak jelentkezni, mert a technikában csodák nincsenek.
És kérdem én: 250 lej különleges (!) prémium egy ember életéért?! Az öltönyöm legalább ezer lejbe került. Nem beszélve arról, hogy akkori beosztásomban a 250 lej mintegy két napi fizetésnek felelt meg. Ennyit érne egy emberélet?
A még nagyobb meglepetés a pénztárnál ért, mikor elém tették a fizetési névsort, hogy írjam alá. Nevem mellett egy könyvelő neve is szerepelt szintén 250 lej külön prémiummal. Még mindig kíváncsi vagyok, mit is tehetett, ami felért egy emberélettel. És egy fekete öltönnyel, fehér ing, nyakkendővel…
Azóta is bánom, hogy átvettem azt a 250 lej különprémiumot.