Nem valószínű, hogy a címben szereplő négy szó, amely egy vers egy sorának idézete, sokan tudnák, hogy végül is honnan származik. Bevallom, magam sem tudtam volna, ha nem járok utána három és fél évtizeddel ezelőtt, és nem emlékezem meg egy olyan jubileumról, amelyről (tudomásom szerint) mások nem. Most újra egy évfordulóhoz kötődik a téma, egy 85 esztendővel ezelőttihez…
Internacionálé: a proletariátus nemzetközi forradalmi himnusza. Szövegét E. Pottier írta 1871 júniusában, zenéjét P. Degeyter szerzette. Először a lille-i munkások énekelték 1888-ban. Magyarra elsőként Bresztovszky Ernő újságíró fordította 1904-ben; ezt a változatot énekelték hazánkban első alkalommal 1905. november 27-én. Az Internacionálé 1917–44-ig a Szovjetunió állami himnusza volt – olvashatták a Magyar Hírlap 1985. november 7-i számának mellékletét böngészők.
Csupán ennyit ír a legtöbb lexikon e csodálatos költeményről és dallamról, az Internacionáléról. Kisgyermekkorunk óta ismerjük, énekeljük, de milyen kevesen tudják, hogy ki és milyen ember volt a tőke ellen harcba hívó dal szövegírója és ki volt a zeneszerzője! Milyen volt Lille, ahol először csendült fel e nemzetközi munkáshimnusz, és milyen emlékei maradtak ránk a mű keletkezésének, pályafutásának?
Majd’ húsz évvel ezelőtt ért az első, kétséget támasztó meglepetés, amikor a belga határ mentén fekvő észak-franciaországi nagy iparvárosban, Lille-ben időzvén, régi szokásom szerint elmentem a temetőbe. Ismerőseim hívták föl a figyelmemet arra, hogy ott, a déli temetőben van Degeyter-nek, az Internacionálé komponistájának a sírja. „Itt nyugszik Adolphe Degeyter, az Intemacionálé zeneszerzője, 1859–1916.” Tévedés lenne? Hiszen mindenütt Pierre Chrétien Degeyter, az 1848–1932 között élt faipari munkás, ács neve szerepel a klasszikusan szép dallam szerzőjeként a kottákon és az irodalomban is.
KI VOLT AKKOR ADOLPHE? A belgiumi Gent városából települt át családjával, három fiával együtt munkát keresvén Adrien Degeyter 1855-ben a határ másik oldalára, Lille-be. Persze nem a rue Royale-ba, a Király utcába, a gazdagok és arisztokraták palotáinak valamelyikébe költöztek Degeyter-ék, hanem Saint-Sauveur-be, a francia irodalomban jelképpé vált nyomornegyedbe, a courettes, a hátsó udvarok penészes, sötét világába, hol századokon át pusztított a tüdőbaj.
„Lilie pincéi, az ember csak elpusztulhat kőboltjaitok alatt…” – írta egy látogatása után a pokolnak e bugyrairól Victor Hugo. E pincéket adták ki „otthonul” munkásaiknak a múlt századi textilgyárosok. Ide, az örökké izzadó falak, a sötétség, a tuberkulózis, a patkányok borzalmas világába szálltak alá Degeyter-ék is. Itt cseperedett föl Pierre Degeyter, aki öccse, Adolphe születésének évében, alig 11 esztendősen már gyári munkás lett a Fives-Lille mozdonygyárban.
Tizenhat évesen, a napi 12 óra robot után volt annyi ereje és kitartása, hogy eljárjon és tanuljon a városi konzervatóriumban. Tehetségére mi sem jellemzőbb, mint hogy egész sor hangszeren tanult meg játszani rövid idő alatt, énekelt a városi színház kórusában, és közben egyik szerzeményével, 18 évesen, elnyerte a lille-i zenei akadémia első díját. Aktív tagjává lett a Gustave Delory – a francia munkáspárt helyi vezetője – által istápolt Lyre des Travailleurs munkás zeneegyletnek.
MICSODA VÉLETLEN! Delory egy alkalommal Párizsban járt, ahonnan egy illegális nyomtatványt, egy párizsi munkás költeményeit hozta magával. Ebben a brosúrában olvashatta először Pierre Degeyter az Internacionálét, a nemrég a párizsi szegények kórházában, a Lariboisière-ben elhunyt Eugene Pottier egykori kommünár költeményét. Az akkor, 1888-ban már negyvenéves munkás zeneszerzőt annyira megragadta az Internacionálé – Marx tanainak versbe szedett változata –, hogy azonnal hozzálátott a megzenésítéséhez.
Évtizedekkel később nyilatkozta Pierre Degeyter, hogy a második versszak adta neki az igazi ihletet: „Kihúzni járomból nyakunkat / Nem jő sem isten, sem király. / Csak mink válthatjuk meg magunkat, / Dolgozó, tovább ne várj: / Irtsd ki végre ezt a sok piócát, / Aki véredet szívja most: / Se szép szó nem használ, se jóság, / Muszáj, hogy őket széttaposd!” Órák alatt írta meg a munkáshimnusz zenéjét, melynek fülbe mászó, könnyen megjegyezhető dallamsora, lendülete Rouget de Lisle halhatatlan alkotására, a Marseillaise-re emlékeztet.
Maga a zeneszerző énekelte először az Internacionálét munkástársai előtt a Fives-Lille-ben: szinte csak dúdolva, óvakodván a besúgóktól. Teljes erővel néhány nappal később, 1888. július 23-án csendültek föl az Internacionálé hangjai a Saint-Sauveur negyed, Vignette utca 21. alatti kávézójában, a Café de la Liberté-ben, az újságárusok szakszervezetének éves gyűlése alkalmával. Hallatlan sikert aratott a gyújtó szövegű Internacionálé megzenésített változata. Azonnal elhatározták, hogy kinyomtatják; a zeneszerző személyének védelmére csak a vezetéknevét írták ki. Ennek ellenére pár nap múltán kitudódott, hogy ki a komponista; Pierre Degeyter-t azonnal elbocsátották a mozdonygyárból.
EZREK DALOLTÁK már az Internacionálét szerte Észak-Franciaországban: gyári munkások, bányászok, fiatalok egyaránt. Az igazi nagy áttörés 1899. december 8-án következett be Párizsban, a Japy-teremben, a szocialista irányzatú csoportok egyesülési kongresszusán. Az északi megyék egyik küldötte a fölszólalását az Internacionálé refrénjének eléneklésével fejezte be: „Ez a harc lesz a végső, / Csak összefogni hát! / S nemzetközivé lesz / Holnapra a világ!”
A kongresszus után már nem lehetett megállítani az Internacionálé diadalútját: néhány nap múltán egész Franciaországban énekelték, sőt, a határokon túl is, Európa számos országában fölcsendültek a proletariátus himnuszának dallamai. Hazánkban 1905. november 27-én énekelték először, Bresztovszky Ernő, a Népszava fiatalon elhunyt szerkesztője, Ady Endre lelkes híve és költészetének pártolója fordította magyarra Eugéne Pottier szövegét. A ma dalolt változatot Gábor Andor remek átültetésének köszönhetjük.
Politikai természetű nézeteltérései miatt Pierre Degeyter 1901-ben kilépett a munkáspárt lille-i szervezetéből, és feleségével, fiával együtt a Párizs melletti Saint- Denisbe költözött. A lille-iek (a már említett) Delory kezdeményezésére szerették volna kisajátítani maguknak az Internacionálét.
RÁBESZÉLTÉK HÁT PIERRE ÖCCSÉT, Adolphe-ot, hogy egyezzék bele: ő a zeneszerző, nem pedig a báty. Másfél évtizeden át folyt a huzavona a szerzői jog kiderítésére, a valódi komponista – miután járatlan is volt a paragrafusok között – minduntalan elveszítette a pert. Végül a Lille-ben maradt öcs röviddel az 1916-i öngyilkossága előtt, levélben fölfedte az igazságot, bocsánatot kért bátyjától az erkölcstelen és testvérietlen szerepvállalás miatt. Perújrafelvétel következett és 1922-ben végre jogilag is kinyilatkoztatták: az Internacionálé zeneszerzője Pierre Degeyter. Az a személy, aki 72 évesen lett a Francia Kommunista Párt tagja, aki soha egy fillér szerzői jogdíjat nem követelt és nem is kapott a proletárhimnuszért, a talán legtöbbször előadott és legnagyobb tömeg által énekelt dalért, és aki a közvilágítási vállalat alkalmazottjaként 150 frankos fizetésből tartotta el magát.
Hatalmas megtiszteltetésnek tartotta Pierre Degeyter, amikor a Kommunista Internacionálé meghívta kongresszusára Moszkvába és vendégként részt vehetett a Szovjetunió kikiáltása tizedik évfordulójának ünnepségein. Lelkes levélben számolt be a 80. évében járó munkás-zeneszerző saint-denisi barátainak, hogy sokszor hallotta fölcsendülni az Internacionálét, a Szovjetunió akkori himnuszát; mi több, az ő vezényletével kétezer nő és férfi énekelte, a hadsereg zenekarának kíséretével.
ÖTVENEZREN KÍSÉRTÉK utolsó útjára az 1932. szeptember 26-án, 84 évesen elhunyt Pierre Degeyter-t, akinek sírjánál a saint-denisi temetőben a legendás emlékezetű kommunista vezető, Marcel Cachin mondott gyászbeszédet. Az Internacionálé zeneszerzőjének sírján, képe alatt, sarló és kalapács látható, és a refrén sorai:
“C’est la lutte finale…” / „Ez a harc lesz a végső…”
Akkor, tizennyolc esztendővel ezelőtt, amikor ott jártam, Lille-ben, már híre sem volt a Vignette utcának és a Café de la Liberté-nek, és a nyomornegyed, Saint-Sauveur is szinte teljesen eltűnt. És emléktábla sem hirdette a Fives-Lille falán: itt dolgozott Pierre Degeyter.
Az Internacionálé modern rock pop változatban kínaiul és franciául.
Forrás: Infovilág A szerző Aranytoll-életműdíjas és Radnóti-díjas újságíró, a hírportál alapító felelős szerkesztője.
A szerkesztő megjegyzése
…nemzetközivé lesz holnapra a világ!
L’Internationale
Debout, les damnés de la terre
Debout, les forçats de la faim
La raison tonne en son cratère,
C’est l’éruption de la faim.
Du passé faisons table rase,
Foule esclave, debout, debout
Le monde va changer de base,
Nous ne sommes rien, soyons tout.
C’est la lutte finale;
Groupons nous et demain
L’Internationale
Sera le genre humain.
Il n’est pas de sauveurs suprêmes
Ni Dieu, ni César, ni Tribun,
Producteurs, sauvons-nous nous-mêmes
Décrétons le salut commun.
Pour que le voleur rende gorge,
Pour tirer l’esprit du cachot,
Soufflons nous-mêmes notre forge,
Battons le fer tant qu’il est chaud.
L’État comprime et la Loi triche,
L’impôt saigne le malheureux;
Nul devoir ne s’impose au riche;
Le droit du pauvre est un mot creux
C’est assez languir en tutelle,
L’Égalité veut d’autres lois;
„Pas de droits sans devoirs, dit-elle
Égaux pas de devoirs sans droits.
„Hideux dans leur apothéose,
Les rois de la mine et du rail
Ont-ils jamais fait autre chose
Que dévaliser le travail?
Dans les coffres-forts de la banque
Ce qu’il a crée s’est fondu,
En décrétant qu’on le lui rende,
Le peuple ne veut que son dû.
Les rois nous saoulaient de fumée,
Paix entre nous, guerre aux Tyrans
Appliquons la grève aux armées,
Crosse en l’air et rompons les rangs!
S’ils s’obstinent ces cannibales
A faire de nous des héros,
Ils sauront bientôt que nos balles
Sont pour nos propres généraux.
Ouvriers, paysans, nous sommes
Le grand parti des travailleurs,
La terre n’appartient qu’aux hommes,
L’oisif ira loger ailleurs.
Combien de nos chairs se repaissent!
Mais si les corbeaux, les vautours,
Un de ces matins disparaissent,
Le soleil brillera toujours.
Internacionálé
Fel, fel, ti rabjai a földnek,
fel, fel, te éhes proletár!
A győzelem napjai jönnek,
rabságodnak vége már.
A múltat végképp eltörölni
rabszolgahad indulj velünk!
A föld fog sarkából kidőlni:
Semmik vagyunk, s minden leszünk!
Ez a harc lesz a végső,
csak összefogni hát!
és nemzetközivé lesz
holnapra a világ!
Védelmező nincsen felettünk,
se isten nem véd, sem király:
A közjó alkotói lettünk;
hát vesszen el, ki ellenáll!
Pusztuljon ez a rablóbanda,
a rabságból elég nekünk.
A lángot szítsuk, rajta, rajta!
A vas meleg, hát ráverünk.
Ez a harc lesz a végső,
csak összefogni hát!
és nemzetközivé lesz
holnapra a világ!
A gazdagoknak kedve-kénye
erőnkből szívja ki a vért,
csaló az államok törvénye,
mert minden bajt szegényre mért.
Kínlódás most a munka bére,
de már ebből elég, elég!
Szerszámot hát az úri kézbe
s ide a jognak a felét!
Ez a harc lesz a végső,
csak összefogni hát!
és nemzetközivé lesz
holnapra a világ!
Mi milliók, mi munka népe,
mi alkotunk a földtéken,
mienk lesz még pompája, fénye
s a munka nem lehet szegény.
A tőke még a húsunk marja,
de már a gyáva had remeg –
kelőben már a munka napja
s ragyogni fog a föld felett.
Ez a harc lesz a végső,
csak összefogni hát!
és nemzetközivé lesz
holnapra a világ!
Gábor Andor fordítása