Napjainkban egyre szaporodik a hungarikumok száma. Már nemcsak a törkölypálinka, a fröccs, a szegedi paprika és a táncház sorolható ide, hanem – mint köztársasági elnökünktől hallhattuk – a Balaton-átúszás is. És valóban, ki vonná kétségbe, hogy Izlandon, Paraguayban vagy a Fülöp-szigeteken vajmi ritkán ússzák át a Balatont?
Van azonban a hungarikumoknak egy kevésbé paprikás válfaja is: a magyar nyelvű vagy magyar vonatkozású tartalommal keletkezett dokumentum. Hogy az erre vonatkozó 1997-es törvényt idézzem: „A Magyarország mindenkori területén megjelent minden, továbbá a külföldön magyar nyelven, magyar szerzőtől, illetőleg magyar vonatkozású tartalommal keletkezett valamennyi dokumentum, függetlenül attól, hogy nyilvánosságra hozták-e vagy sem.” Ezeknek első számú gyűjtője az Országos Széchényi Könyvtár, amelynek egyrészt könnyű a dolga, másrészt meg nehéz. Könnyű, mert minden Magyarországon keletkezett kiadványból az előállítója köteles példányt küldeni az OSZK-nak. De nehéz is, mert a külföldön működő kiadók, nyomdák nincsenek kötelezve erre, és az már csak rajtuk, illetve a Széchényi Könyvtár munkatársainak szorgalmán, szemfülességén múlik, hogy bekerül-e a könyvtárba minden számba jöhető nyomtatvány, mikrofilm, kézirat, dokumentum.
Mindjárt szolgálhatok viszont konkrét példával egy olyan kéziratos újságra, amely emberi számítás szerint hiányzik az OSZK-ból. A ’40-es évek vége felé jelent meg belőle néhány példány a vietnámi őserdő mélyén. A Tell Vilmos szabadcsapat „adta ki” (vagyis másolta kézzel néhány példányban) a dzsungelben. Ebben az egységben többek között olyan, volt kényszersorozott magyar fiatalok szolgáltak, akik az Idegen Légióból szöktek át a vietnámi partizánokhoz, hogy velük vállvetve harcoljanak a francia gyarmatosítók ellen. Nemrégiben írtam róluk a Szép Szó hasábjain, a dzsungelújság egyik száma címlapjának a képét is mellékelve. Tévedések elkerülése végett: természetesen nem a Könyvtár munkatársainak a számlájára írom, ha nincs példányuk ebből a kétségtelen hungarikumból. Feltételezem ugyanis, hogy Ho Si Minh magyar partizánjai, akiknek az őserdő mélyéből még a szüleikkel sem volt módjuk tudatni, hogy egyáltalán élnek, nem küldtek az Árvalányhajból kötelespéldányt az OSZK-nak. Éltető Jenőnek, a szabadcsapat tisztjének ugyan később sikerült hazamentenie a kéziratos lap egy vagy több példányát, de ennek már idestova hetven esztendeje, és fölöttébb kétlem, hogy ezek ma is ott lapulnának valamelyik leszármazottjának a fiókjában.
Ugyanakkor hiányzik az OSZK archívumából egy olyan kéziratos újság is, amely pedig meg lehetne náluk. Egész pontosan: ez ugyan „kézirat gyanánt” megjelent, de nyomdában előállított sajtótermék volt. A korabeli sajtótörvény szerint a fenti két szót kellett feltüntetni azokon az újságokon, amelyek bár nyomdában készültek, de külön sajtóengedély nélkül. Ilyen kiadvány volt a Szivárvány című, nyomtatott diákújság (azt hiszem, nem sok ilyen létezett az országban), amelyet 1946 első felében a sárospataki református gimnázium IV. /a osztálya jelentetett meg („Szerkesztőség és kiadóhivatal: Angol-internátus, III. tanuló; Nyomtatta Csehi Lajos a református főiskolai nyomda betűivel Sárospatakon.”). Ebből az újságból összesen öt szám látott napvilágot. Velem egyidős, tehát akkor tizennégy éves osztálytársammal, Libik Andrással, a későbbi jeles francia/német filmproducerrel/rendezővel együtt szerkesztettük. Jelent itt meg a többi között a diák-önkormányzatiság eszméjét hirdető vezércikk, Nagyjaink Sárospatakon címmel cikksorozat, kosárlabda-tudósítás („Kiküldött munkatársunk jelenti Budapestről: Piarista gimn., Sárospataki gimn. 48 : 27”), bírálat a Leányvári boszorkány c. filmről, a Haladás hetilappal szolidaritást vállaló publicisztika, szerelmes vers, de még hirdetés is („Nem száz farkas, hanem száz éhes diák falatozik mindennap az újra megnyílt Száz Farkas falatozóban. Mindennap friss tejtermékek!”). A 3. számban már azt is az olvasók tudtára adhattuk, miszerint „A Szivárvány sikerének tudható be, hogy az egyik nagy pesti lap 25 kg papírral segíti a Szivárvány „nyomorát”.
Azt mindenképpen elmondhatom, hogy a lapban azt írtunk, amit akartunk, azt semmiféle felsőbbség nem cenzúrázta. Ugyanez persze bátran állítható a Széchényi Könyvtár hírlap- és könyvgyűjteményének ama legnagyobb részéről is, amelybe az 1945 után Nyugaton kiadott sajtótermékek tartoznak: hosszú- és kérészéletű emigráns újságok, folyóiratok, a szerzők kiadásában megjelent kétségbeejtően dilettáns „irodalmi” művek és itthon meg nem jelentethetett míves alkotások (Márai Sándor, Faludy György, Zilahy Lajos, Ferdinandy György stb. művei). Ezeket a lapokat, könyveket szerzőik és kiadóik, bármily haragos viszonyban is álltak a hazai szervekkel, a jövőre, ha ugyan nem az öröklétre gondolva, azért gondosan megküldték Budapestre az OSZK-nak.
De vajon mi a helyzet a Szovjetunióban kiadott magyar nyelvű könyvekkel? A moszkvai Idegennyelvű Irodalmi Kiadó nemcsak a ’30-as években és a második világháború alatt, de még jóval a háború után is jelentetett meg olyan műveket, amilyeneket akkoriban már a hazai Szikra Kiadó is közre adhatott volna. Példaként említhetem Engels Anti-Dühringjét, amelyen világosan fel van tüntetve, hogy „Printed in the Union of Soviet Socialist Republics”. Vajon kinek lehetett az úgynevezett Nagy Honvédő Háború idején a Szovjetunióban indíttatása, ideje és hozzáértése, hogy lefordítsa, megszerkessze, korrigálja, sajtó alá rendezze a marxizmus német klasszikusának ezt az alapművét? De ugyanennél a kiadónál megjelent magyarul A polgárháború évei a Szovjetunióban című történelmi sorozat (szerkesztő: J. V. Sztálin, M. Gorkij, V. Molotov) 2. kötetének magyar fordítása is. (Az már külön pikantériája a dolognak, hogy ennek a „sorozatnak” sem az 1., sem a 3., sem egyetlen további kötete egyáltalán nem jelent meg. Nemcsak a magyar fordításnak, de az eredeti orosz kiadásnak sem.)
A háború után Moszkvában megjelent magyar nyelvű könyveket Magyarországon is forgalmazták, így bizonyos, hogy az imént említettek nem hiányoznak a Széchényi Könyvtár hungarikumai közül. Van azonban egy olyan, a Szovjetunióban kiadott, erősen magyar vonatkozású kiadvány, amelyről azt hiszem, hogy egyetlen idehaza fellelhető példánya az én tulajdonomban van. (Ha nem tévedek és igényt tart rá, szívesen felajánlom a Széchényi Könyvtárnak.) Ez a Vojennij Vengerszko-Russzkij Szlovár (Magyar–Orosz Katonai Szótár), amelyet E. Sz. Haasz (feltehetőleg Haász Emma) és N. N. Bijazi docens, vezérőrnagy állított össze, R. Szanto (bizonyára Szántó Rezső) szerkesztett és amelyet 1943-an jelentetett meg Moszkvában az OGIZ, vagyis az Idegen és Nemzetiségi Szótárak Állami Kiadója. (Ez nem azonos azzal az ugyanilyen címmel a moszkvai Katonai Kiadónál 1963-ban megjelentetett szótárral, amelyet L. V. Kucenko szerkesztett.) A tízezer példányban kiadott zsebszótárt eredetileg nyilván a katonai tolmácsoknak, magyar zsákmánydokumentumok fordítóinak, a szovjet hadifogságba esett magyar katonák kihallgatóinak szánták. (Ilyen volt többek között az utóbb magyar szépirodalmi művek orosz tolmácsolójaként ismertté vált műfordító Jurij Sismonyin, Ivan Szalimon, Jurij Guszev stb.) Példányomon a könyv belső címlapján kézzel írva magyar tulajdonosa, Baik Éva neve olvasható, aki 1945-ben a zalaegerszegi szovjet katonai parancsnokságon dolgozott tolmácsként, és aki később a többi között Henry Kissinger Diplomácia című monográfiáját ültette át nyelvünkre.
Megjelent a Népszava Szép Szó rovatában 2023. október 22-én.
