Az Azonnali cikke 2022. július 30-án.
Miért hisszük, hogy azok a rendszerek, amik harminc éve a fülük botját sem mozgatták, megmenthetnek minket?
Nem vagyok naiv, hogy azt higgyem, 2022 hőhullámai, vízhiánya, a sorra megdőlő negatív rekordok, az egyre közelebb kúszó erőforrások miatti recesszió érdemi változást hozott volna abban, hogy térségünkben az emberek aktív cselekvővé váljanak a klímakatasztrófával kapcsolatban. Sokan és sokféle magyarázatot adtak arra nézve, hogy mi az oka annak, hogy senki nem húzza be a kéziféket a szakadék felé robogó vonaton.
Az első ok a habitusban keresendő: a társadalmi rendszer a rövid távú előnyök kiaknázására rendezkedett be, ebben szocializálódott mindenki, aki a globális kapitalizmusba született bele, ezt segíti elő a liberális demokráciák ciklikus politikai berendezkedése is. Ha arra a kérdésre akarunk választ, hogy miért van az, hogy ha jön egy busz, elugrunk előle, de ha jön a klímaválság és annak apokaliptikus következményei, akkor tétlenek maradunk, akkor többnyire a fenti a válasz ezekre. Márpedig a klímakatasztrófa ignorálása rövid távon valóban hasznot hoz mind az egyéneknek, mind a vállalatoknak, mind a politikumnak.
Másrészt az utóbbi években, bár láthatóvá lettek a következmények, a tudomány több mint harminc éve állítja, hogy hatalmas bajok várhatóak. De nehéz az ok-okozatiságot megfogni ebben a történetben: hogy annak az erdőnek a kivágása, amit sosem láttunk, hogyan fogja befolyásolni tíz év múlva konkrétan az életünket, erre csak ritkán adható adekvát és közérthető válasz.
Van egy harmadik ok is, mégpedig a pszichológiai, minden kutatás egybevág arra nézve, hogy a térben és időben távol levő problémák absztrahálódnak, az emberek nem képesek kapcsolódni hozzájuk.
Mindamellett a kapitalista beállítódású szerzők, lapok, azt sugallják, még mindig van remény, pusztán az elménket kell átkonfigurálni, csökkenteni a karbonlábnyomunkat, és meggyőzni minél több embert ugyanerről, és akkor minden jó lesz. Ez persze ordas nagy hazugság. Aki a lakosság nyakába akarja varrni az egész folyamatot, az tulajdonképpen azon nagyvállalatokat igyekszik felmenteni, akik a károsanyag-kibocsátás döntő hányadáért felelnek.
Éppen azért kell elutasítani azt a képmutatást, mikor nagyvállalatok mossák magukat zöldre, azaz a klímaváltozás elleni harc élharcosainak szeretnék beállítani magukat. Különösen nevetséges, amikor például a Coca-Cola a fenntarthatósággal reklámozza magát, holott több műanyag szemetet termel, mint bármely más nagyvállalat. De vannak bőven más példák is, sőt könnyebb lenne azokat a cégeket felsorolni a legnagyobbakból, akik nem élnek a greenwashing módszerével.
A középosztály lelkiismeretére bízni a kérdést márcsak azért is megmosolyogtató, mert jelenleg a bolygón emberek milliárdjai élnek úgy, hogy tőlük a klímaváltozás nem fog elvenni semmit, hiszen olyan szisztematikus nyomorban léteznek, amelyre már nem jelent igazán veszélyt a folyamat: most is egészségtelen körülmények közt élnek, nincs hozzáférésük napi szinten vízhez vagy jó minőségű élelmiszerekhez, fenntartható energiához stb. Ha már engedtük, hogy a globális kapitalizmus ennyi áldozatot termeljen ki, akkor ezzel csapdahelyzetbe is kerültünk: nem lehetséges ezeknek az embereknek a segítségét kérni ahhoz, hogy fenntartsuk azt a kényelmi állapotot, amelyet természetes civilizatórikus vívmánynak tartunk, holott az igazság, hogy a globális dél szülötteinek sosem volt adott.
A legtöbb tudós egyetért abban, hogy a klímaválságot az emberi tevékenységek okozzák, és ma már egyre nagyobb a konszenzus abban is, hogy amennyiben most drasztikusan csökkentenénk a károsanyag-kibocsátást, az sem lenne elég megállítani azokat a folyamatokat, amelyeknek még csak az elején vagyunk, s így is rendesen megszenvedjük.
Most már csak az a kérdés, hogyan lehetséges, hogy még mindig békésen négyévente választásokat tartunk, és nem küldjük a fenébe azt a politikai osztályt, amely évtizedek óta tudatában van a közelgő katasztrófának, de semmit nem tett érdemben ellene? És ki és miért hiszi el, hogy a nagyvállalatokkal összefonódott politikum fogja ezt a kérdést kezelni?
Jelenleg három opció közül lehet választani: vagy kihal az emberiség hetven százaléka, majd újraformálódik a társadalom (természetesen az oligarchák, szupergazdagok a válságidőket a saját bázisaikon élik túl, ahol végig jó minőségű élelemhez, védelemhez és orvosi ellátáshoz jutnak); vagy még több ember hal ki, és a fennmaradók fenntarható társadalmat hoznak létre, és minden erejükkel a maradék biodiverzitást fogják védeni; vagy pedig azonnal felhagyunk a fosszilis energiával, lemondunk az állati alapú étrendről és mezőgazdaságról, valamint egyéb nem kulcsfontosságú luxuscikkekről, elektronikáról stb.
2007-ben a CIA akkori vezetője egy jelentésben azt írta, amennyiben bekövetkezik a két méteres tengeriszint-emelkedés, úgy bármely államnak nagyon nehéz lesz túlélnie a helyzetet, hiszen amennyiben az emberekre minden természeti csapás egy időben zúdul, úgy olyan haraggal fognak fellépni a kormányuk ellen, amely nem volt képes megvédeni őket ettől, hogy nagyon nagy erő kell megállítani őket.
Manapság minden bizonnyal minden titkosszolgálat és kormány jól tudja, hogy jelentős népharaggal számolhatnak, és könnyen elképzelhető, hogy mindaz a hatalmas fegyverkezés, amely mostanság nemcsak térségünkben, hanem globálisan lezajlk, nemcsak egymás felé jelent fenyegetést, hanem a vezetők az eljövendő felkelésekre is felkészülnek.
Márpedig, ha nem hissszük el, hogy a pártpoltikára, a négy évenkénti választásokra kiélezett érdekek fognak minket megvédeni, akkor igenis el kell gondolkodni a felkelés lehetőségein, és át kell venni a hatalmat.
Ahogyan az ókori Róma vészhelyzetekben diktátorok kezébe összpontosította a hatalmat, úgy kell az államokban kifacsarni azt a tőkések és hatalmasok kezéből. Egyszerűen nincs idő a dezinformációs korszakban meggyőzni a lakosság teljes hányadát arról, hogy valós a veszély és valós cselekvésekre van szükség.
A megoldást pedig senki nem meri kimondani, illetve de, a szélsőjobb, aki évek óta „ökofasizmust” vizionál. Nem, senki nem akar ökofasizmust, de az tény, hogy a hatalmat minél előbb át kell venni azoktól, akik szemmel láthatóan képtelenek valós megoldásokkal jönni. Az új, ökoszocialista berendezkedésnek meg egyrészt fel kell zárkóztatnia a peremen élőket, hiszen enélkül nem remélhetik, hogy valós alapja lesz az intézkedéseknek, másrészt humanista autokráciával, azaz törődő gondokodással kell alkalmaznia azt a szigort, ami a tömegek túlélését biztosíthatja.
Mert önszántából nagyon kevesek képesek lemondani a fosszilis üzemanyag-vállalatok által létrehozott termékekről és a kényelminek tartott faktorokról, a fogyasztás végeérhetetlen spiráljáról. Márpedig az új társadalomnak, ha túl akarja élni, aszkétának kell lenni: vége a streamelésnek, vége a lowcost nyaralásoknak, a hamburgereknek, az évi új kütyübeszerzésnek stb.
A társadalmatat racionalizálni kell, és meglehet, hogy maga nem képes racionalizálódni. Pusztulás, vagy radikális életszemélet-váltás? Innen nézve nem nehéz a kérdés, és mégis az.
Kulcsár Árpád az Azonnali újságírója