Néhány napja a helyi sajtó a legsoványabb kritikai kontextualizálás nélkül tudósított arról, hogy egy székely kisvárosban, Kézdivásárhelyen az Erdélyi Vitézi Rend Horthy-emlékplakett előtt ünnepelte a volt magyar kormányzó halálának évfordulóját.
Az, hogy Erdélyben elburjánzott a szélsőjobb, és gyakorlatilag minden korlát nélkül burjánozhat tovább, nem lehet újdonság azoknak, akik évek óta figyelik, hogyan hódíthat mindenféle fék nélkül a Fidesz etnicista propaganadája. Számos tanulmány mutatja ki ennek a tendenciának a következményeit: például az erdélyi magyarok a háborúban sokkal inkább foglalnak el oroszpárti álláspontot, mint a romániai átlag, vagy éppen az, hogy az erdélyi magyarok a leginkább szélsőjobbra tolódó kisebbség a térségben.
Mindezt csak az erdélyi magyarok képviseletét (névileg) pluralista módon képviselni hivatott fősodratú erdélyi magyar politikum tagadja néha, mert ez az érdeke, főleg azért, mert kényelmetlen helyzetbe sodorná magát Bukarestben azzal, hogy egy masszív szélsőjobb tömb képviselőjeként kezdenének rá tekinteni.
Ez egyenes utat jelentene egy olyan fajta izolálódáshoz, amely különösen mostanság nagyon tudna fájni. Azért különösen mostanság, mert a romániai magyar politikum saját sikerként tudja elkönyvelni, ha jelentős magyarországi támogatások érkeznek a magyarok lakta régiókba, de ezek híján kizárólag a román kormánytól kapott támogatások és az EU-s pénzek maradnak. Csakhogy előbbihez ott kell lenni koalícióban a kormányban, az utóbbiakkal kapcsolatban meg elmondható, hogy átlagban rosszabb az EU-s pénzek lehívása a magyar önkormányzatoknál, és vannak székelyföldi részek, ahol legendásan rosszul teljesítenek az illetékesek e téren. A magyarországi támogatásokat meg ugye, elvitte a „háborús infláció”.
Tehát az RMDSZ mindent megpróbál, hogy lemossa magáról a szélsőségesség vádját, csakhogy ez egyre nehezebb. Tavaly Tusványos után Kelemen Hunor elnöknek és a felső körnek cirka egy hónapig kellett magyarázkodnia Orbán Viktor fajkeveredős kijelentései miatt, de voltak még hasonló ügyek, a ditrói pékek esete például számos román médiumnak adta meg a lehetőséget, hogy a teljes magyar, székely közösséget kirekesztőnek, fajgyűlölőnek bélyegezhessék meg. Persze van, hogy a mainstream román pártok és a Fidesz elvei összeérnek, azt például egyáltalán nem kísérte (kivéve néhány NGO-t) különösebb tiltakozás, hogy az RMDSZ frakciójában ülő, a szervezet létjogosultságát a mindenkori Fidesz-elkötelezettséggel jelölő EMSZ néhány képviselője magyar mintára olyan törvényjavaslatot nyújtott be, amely a homoszexualitásról való ábrázolásokat tiltaná be.
No és akkor vissza a Horthy-emlékplaketthez. Lehetséges, hogy Magyarországon a jobboldali történészeknek sikerült relativizálnia a volt kormányzó szerepét a térség második világháborús bűncselekményeiben. Természetesen történelmi vitákat le lehet ezekről folytatni, de ha különböző közterületekre, sőt, egyenesen a parlamentbe szobrot állítunk neki, akkor ez a gesztus nem a vitát támogatja, hanem állást foglal Horthy teljes ártatlansága mellett, holott ezt jelen tudásunk szerint nem szabad megtenni, hiszen a történészi szakma jegyzettebb része még mindig azon a véleményen van, hogy Horthy a holokauszt során több tízezer honfitársunk erőszakos halálában volt felelős a munkaszolgálat során elhunytak, vagy a zsidó polgárok németeknek való átengedése miatt.
De a hatalmat nem érdeklik a tények, már áldását adta Horthyra.
Erdélyben azonban semmi szín alatt nem szabad emlékplakettet állítani Horthynak, és ez nem pusztán elvi, hanem stratégiai kérdés is: a román közvéleménynek ugyanis a Horthyról való megemlékezés vörös posztó, a román történelemoktatásban, emlékezetpolitikában nincs, és nem is folytatható vita a kormányzó szerepéről.
Tehát amennyiben a politika zöld utat ad egy efféle emlékállításnak, úgy gyakorlatilag a saját pozícióját gyengíti. Igen ám, csakhogy az RMDSZ és egyéb pártok eleve csapdában vannak, hiszen a – többek között nekik köszönhetően – jobbra tolódó közvéleményben nagyon nehéz lenne felvállalni egy konfrontációt ebben, vagy hasonló témában. Tehát azzal, hogy az elmúlt években csont nélkül legitimálták a Fidesz politikáját, a saját mozgásterüket korlátozták.
Különösen aggasztó az is, hogy Erdély emlékezetpolitikája is egyre inkább jobbra és szélsőjobbra redukálódik: a közintézmények közül már csak véletlenül akadnak olyanok, amelyek olyanokról vannak elnevezve, akik szocialista, baloldali elvek alapján szervezték az életüket, és tették azt fel az elnyomottak felszabadítására. És gyakran megtörténik az is, hogy érdektelenségbe fullad ezek megtartása, ahogyan például a Bretter György Irodalmi Kör sem létezik néhány éve már.
Az erdélyi emlékezetben szinte teljesen marginalizálva vannak a huszadik századi hősök is, néhány püspököt, bárót, vagy grófot leszámítva alig van bárkivel kapcsolatban releváns, közpénzzel is megtoldott emlékezés, de nagy becsben van tartva az antiszemita Wass Albert, és egyenes ívben felfutóban és a Szálasi-kormányban a végsőkig szerepet vállaló Nyírő József kultusza. Mivel a baloldali, sőt a liberális politika is teljesen kiszorult az RMDSZ pluralizmusából, nekik látszólag nincs érdekükben ezen változtatni. (Bár, amint fentebb levezettem, ez öngól.)
A baloldali köröknek meg, ha meg is vannak a hőseik, nincs meg az eszközük arra, hogy a szélesebb nyilvánossággal is megismertesse őket.
Holott nyilvánvalóan azok az erdélyi magyarok, akik nem a középosztályhoz tartoznak, és a többséget ők alkotják, többet tudnának kezdeni ilyen hősökkel. Ehelyett maradtak a püspökök és bárók, olyannyira, hogy senki meg sem szólalt még nyilvánosan az ügyben, hogy mégis mit jelent az, hogy egy vitézi rend tagjai 2023-ban önmagukat vitéznek titulálják, és egy nácikat kiszolgáló politikus emléke előtt a nyilvánosság előtt főt hajtanak.
Még szomorúbb, hogyan van összefonódva a magát Horthytól eredeztető vitézi rend és a helyi magyar politikum: a Kovászna megyei tanácsnak két tagja is a rend tagja, egyikük ráadásul történészi végzettséggel, a nem vitéz politikusok meg általában üdvözlik a vitézi kezdeményezéseket, ahelyett, hogy nyíltan vagy de facto elhatárolódnak az egésztől. De nyilván nem tehetik meg, hiszen akkor a Fidesz által leuralt nyilvánossággal kellene konfliktust vállalniuk.
A másik hatalmas probléma az erdélyi közösségek fejében, hogy a történelemtudomány is relativizálódott az évek során. Ahogy a román történelemben Horthy kapcsán nem lehet vitát folytatni, hiszen az észak-erdélyi románság minden második világháborús szenvedését a „horthystákhoz” társítják, és mivel a román nemzetállam maga is sokat tett azért, hogy a történelem ne legyen hiteles annak, aki Erdélyben magyar iskolák padjait koptatta, hiszen például a mai napig sulykolja a diákok fejébe, a számos pontatlanságot és irrealitást tartalmazó dáko-román kontinuitáselméletet, vagy a nemzetállamok létezése előtti konfliktusok nemzetivé való színezése miatt.
Ettől még nem asszisztálhatunk ahhoz, hogy valakik Horthyt a közösség nevében minden felelősség alól felmentsék, és látnunk kell, hogyiszonyatos politikai szűklátókörűség és önsorsrontás ma Horthyra emlékezni Erdélyben.
Nem hiszem, hogy bárki is az etnikai konfliktusok kiéleződését szeretné, de egy ilyen gesztus nagyon simán eszköz lehet erre, hiszen mind a politikum, mind a közösség nagyon gyorsan abban a helyzetben találhatja magát, hogy színt kell vallania Horthy mellett. Azon kívül hogy morálisan ez tarthatatlan lenne, egy olyan spirált okozhat, ahol újabb jelét adják az erdélyi magyarok annak, hogy kizárólag a revizionizmusban látják a jövőjüket, és újra ujjal lehet rájuk mutogatni, hogy lám, nem megbízható és lojális állampolgárai az országnak.
És folytatni sem kell, ezekből már megint mi következhet. Ahogyan nem volt kívánatos a kormányzó belovagolása Kolozsvárra, aminek nyomán erdélyi zsidók tízezreinek lett megpecsételve a sorsa, olyannyira nem kívánatos ma a második, szimbolikus bevonulás sem. Erdélyiek, vannak közös hőseink, nem lovagoltak, nem voltak jobbágyaik, kastélyuk, uradalmuk. Mi lenne, ha megkeresnétek őket?
A kiemelt képen kívül a többi az Új Hét hozzájárulása.
