Kukorelly Endre: Azt, hogy Kossuth-díj, többször nem fogom leírni – Radnóti Sándornak

Radnóti Sándor Facebook-bejegyzése (2023. június 28.)
Azt hiszem, Kukorelly Endrét – teljes joggal – az a pimaszság bőszítette fel, hogy idén Orbán János Dénest tüntették ki Kossuth-díjjal, aki előtt százötven magyar írót és költőt tudnék fölsorolni, aki irodalmi teljesítményéért inkább megérdemelné. Evidensen politikai produkciójáért kapta az irodalmi díjat, s nem is hiszem, hogy Mezey Katalin fejéből pattant volna ki az ő neve; a gesztus ellenzék- és irodalomértő-pukkasztó, s lám, az olyan reménytelen hídszerepet betölteni vágyó becsületes embert pukkasztó arroganciája, mint amilyen Kukorelly, más köröket, más éceszgébereket sejtet, vagy akár magát a legfőbb instanciát. Az azonban teljesen életszerűtlen, amit Mezey mond, hogy a Kossuth-díj Bizottságban, ahol mindenki a maga diszciplínájáért lobbizik, idő és tájékozottság volna az irodalmi Kossuth-díj megvitatására, s ne ő lenne az egyedüli felelős. „Föntről” súgnak neki, vagy ha nincs ilyen sugalom, akkor maga találja ki a jelöltet. A nagy viharról a Rákosi-korszak Kossuth-díjaival kapcsolatban pedig ennyit: Balázs Béla, Benjámin László, Devecseri Gábor, Gábor Andor, Gellért Oszkár, Illyés Gyula, Juhász Ferenc, Karinthy Ferenc, Sarkadi Imre, Schöpflin Aladár, Szabó Pál, Tamási Áron, Tersánszy Józsi Jenő, Veres Péter, Zelk Zoltán. Teljesen érdemtelen – a Sztálin-díj okából kényszerhelyzetbe kerülve – talán csak egy volt a nyolc év (1949–1956) alatt: a joggal elfelejtett Nagy Sándor. Sok volt közöttük a hívő és az opportunista, de irodalmi érdemük volt majd’ mindnek, még a nem említetteknek is. Volt, akit meg akartak nyerni, le akartak kenyerezni, magukhoz akartak hajlítani: nagy írók. Németh László, Szabó Lőrinc nem kapott; ők majd a konszolidáció jegyében ’57-ben nyerik el ezt a tisztességet. Az intranzigenseknek a 80-as évekig kellett várni, a legintranzigensebbeknek (Mészöly Miklós) és a demokratikus ellenzék két költőjének, Petrinek és Eörsinek, valamint a fiatalabb nemzedék nagyjainak a rendszerváltásig. A Rákosi-korszak fantasztikus névsora persze senkinek sem adhatja azt az ötletet, hogy a két korszakot össze lehet hasonlítani. Kukorellynek sem volt ilyen gondolata az esze ágában. Az egyik véres diktatúra volt, a másik lealjasító, gyalázatos autokrácia, Európa magányos szégyene – van. Erről a felfújt ostobaságról szót se többet. Mezey Katalinnak pedig jövőre biztos eszébe fog jutni teszem azt Balla Zsófia, Tóth Krisztina, Nádasdy Ádám vagy Márton László neve. Az utóbbi kettőről még az is elmondható jelentős költészetük és prózájuk mellett, hogy a fordítás a leghazafiasabb műfaj.

Sándor, örülök, hogy Fb-bejegyzésedben hozzászóltál ehhez a – mihez is? (Radnóti Sándor Facebook-bejegyzését lásd fentebb! – a szerk.) Zűrzavar és késő bánat, mondhatni, viharzás egy serbliben stb., ki honnan, miféle magasságokból nézi. Béka-egérharc, ha tetszik. Nekem inkább visszatetszik, mindenesetre ez van; ha „bősz” nem is vagyok, tény, egy klubrádiós beszélgetésben Szénási Sándorral (2023. március 20.) említettem Mezey Katalin nevét, és a 90. évébe lépő András Sándort köszöntve az Élet és Irodalomban (89 avagy azt, hogy Kossuth-díj, háromszor fogom leírni, 2023. április 14.) egykori és mai potentátok, L. Simon László, Ferencz Győző és a Tiéd mellett az ő nevét is leírtam. Valamint 2023. június 17-én igazán mellékesen egy Index-interjúban szintén (Dzsubák Tamás: Kukorelly Endre: Mezey Katalin igazságtalanul és méltánytalanul válogat). Hogy a mellékes miként kerülhet címbe, erről lehetnek tapasztalataink, tekintsünk el tőle, de bőszület nincs bennem.

Na jó, egy kevéske.

Sok egyetértő nyilvános üzenet jött amúgy, főleg „civilektől” – meg sok mail, sms, telefonhívás, privát Messenger-üzenet, főleg kollégától. Amit – a privatizálást ugyanis – megértem, az 50+-osok, ki tudja, mi lesz alapon, inkább eltekintenek, bár akik már megkapták, amit csak lehet, akár meg is szólalhatnának. Oké, ha nem, nem; „hídszerepet betölteni” viszont semmiképp sem szeretnék, „vágyó becsületes ember” meg végképp nem lennék. Rendes futballistaként az erősen kompetitív játszmák híve vagyok, nincs közöm az egyezzünk ki döntetlenben attitűdhöz. A fair playhez annál inkább. Szerintem lehet korrektül működni.

Győzni és kikapni.

Lehet tiszteletben tartani, sőt elismerni az ellenfelet, még akkor is, ha az korántsem ekként játszik ellened. Írod, engem „az a pimaszság” bőszít, hogy Orbán János Dénest díjazták. Ezt valóban pimaszságnak tartom, igazi bajom azonban az állami művészeti díjazások egészével van.

Az egésszel. Azzal tehát, ahogy az aktuális kormányzat a rendszerváltás óta többé-kevésbé folyvást beletenyerel a művészeti díjazásokba. Horntól Hillerig amúgy, gondolom, ezt a hajdani Kossuth-díj-albizottság egykori tagjaként magad is tapasztalhattad; a saját porta előtti söprés híveként kíváncsi is volnék arra, hogy az akkori bizottsági tagok miként néznek szembe ezzel. Ami viszont az utolsó tizenhárom évben megy, az jobb érzésűekben valódi szekunder szégyenérzetet keltően jelzi a hatalmon lévők frusztrációjának mértékét és bosszúállhatnékuk mértéktelenségét. Orbán (János Dénes) tehetséges fiú (nekem már az marad, látom magam előtt 1996. július 29-én a Sepsiszentgyörgy melletti Árkoson, helyes erdélyi kollégái, László Noémi, Lövétei Lázár László, Molnár Vilmos, Sánta Attila és Fekete Vince közt), akit nemegyszer biztattam arra, hogy p*csába a biznisszel, írjon inkább. Csak nevetett rajta(m).

Írt persze tehetséges dolgokat, a K-díj viszont, ő tudja a legjobban, neki a legkínoscikibb.

Volna, ha nem volna (számomra boldogult úrfi(bb)koromban sokszor szórakoztatóan) annyira cinikus; legjobb lenne, ha ezt ő maga okézná, de hát (három pont).

Hogy Orbán János díja Orbán Viktorfejéből pattant ki, nem Mezey Katalinéból? Na ja, egyrészt honnan tudjam, másrészt különösképp nem bosszant, lásd Horn/Hiller stb., úgy látszik, ez (a) szabály. Ezért félreértés, ha az állam a szakmát, a korrekt, harag és részrehajlás nélküli szakmai döntést negligálva művészeket díjaz. Ezért félreértés, ha az állam művészeket díjaz!

Ha nem képes magát türtőztetni, a végrehajtó hatalom hazafiatlan, mert a kultúra aktorait ekképp díjazva roncsolja a nemzetfenntartó kultúra presztízsét. A nemzetet kultúrájának egésze tartja fönn – ezért kell a kultúra egészét, a fővonalnak kinevezettet és az alternatívnak lefokozottat egyként fenntartania a nemzetnek, ennek intézése pedig az aktuális kormányok hazafias kutyakötelessége. De nem és nem!

Ki tudj’, miért, nem így működik, ez van, díjaz, roncsol és negligál, jó, mos’ micsinájjak, közibénk is lövethetnének. Amúgy is, ez a diskurzus túlzottan a Kossuth-díjakról szól, pedig nem Orbán vagy Duba (meg az utóbbi éveket nézve egy, max. két kivételtől eltekintve valamennyi) K-díja az igazi botrány, hanem a JA-díjazás (meg ahogy látom-hallom, a képzőművészeti, színművészeti középdíjaké, ebben nyilván nem vagyok kompetens) mindent túlszárnyaló cinizmusa és szakmai atlansága.

Kliensépítő, politikai szempontjai.

De komolyan, ez durva!

Mert jóval kevésbé látványos, és mert pályájuk első harmadánál, felénél tartókat érinti. Nem is föltétlen az a baj, hogy ki mindenki kapja, inkább, hogy ki mindenki más helyett. Sorolsz négy Kossuth-díjra érdemes nevet, én is említek négyet: Marno János, András Sándor, Szentjóby Tamás, Csaplár Vilmos, Pintér Béla, Fehér Béla, Ferdinandy György, Kornis Mihály, Vámos Miklós, Garaczi László, Kemény István.

Vagy ez tizenegy volt?

Egész futballcsapatnyi.

Ilma Rakusa és Christina Viragh, mert „a fordítás a leghazafiasabb műfaj”.

JA-díjra érdemeseket ne is soroljunk, százötven biztos nincs. De félre ezzel!

Félre a tréfát, ennél jóval mélyebbek a bajok.

Gyakorlatilag minden nagyobb baj ennél. Itt a kortárs művészet soha nem tapasztalt lenézéséről van szó.

Pontosabban arról, hogy átnéznek rajta a döntési helyzetbe kerültek, felismervén azt, hogy a művészet a szavazat maximálása szempontjából nem tényező. Egyszerűen elengedték a kortárs magaskultúrát. Épp ennek szembeötlő jele, hogy a döntés meganynyi területen (díjak, Babérkoszorú, MMA-tagság, NKA-kuratóriumok stb., kezdetben a Térey-ösztöndíj is) olyanok kezébe került, akik szerint jogos, hogy „most mi jövünk”, ahogy egy tévés beszélgetőműsorban szegény Kerényi Imre mondotta volt nekem, határozott hangon és tétova tekintettel.

Mondom ezt azzal együtt, hogy van bennem nem kevés (nem épp Kerényire vonatkozó) empátia. Illetve egyre inkább csak volt, lévén ez a kíméletlenül roncsoló, háborús jellegű térfoglalás a kultúrában (lásd erről Farkas Zsolt: Komisszárkultúra. /Békés Márton: Kulturális hadviselés/, in. Pozíciók és kompozíciók, Bp. K.E.R.T. Kiadó, 2023) empátiaölő. Tudom – mert tudom –, milyen az, amikor átnéznek valakin. Amikor nem tudod eldönteni, mert anynyira elbizonytalanodtál, hogy épp átnéznek-e rajtad, vagy csak képzelődsz. Aki nem tudja ezt, a szerencse fia.

Aki nem tudja, miről beszélek, az a lélek ügyeibe lehetőleg ne beszéljen bele!

Ezt tehát érteni vélem. Az ebből fakadó ressentiment, a sértődött, revansra törő harag azonban súlyos baj. És senkin nem segít semmit. Csak fokozza a zűrt, kiváltja a lenézés – és immár a gyűlölet – újabb hullámait abból, aki ellen irányul, leginkább pedig súlyosan viszszahat, egyenest visszacsap arra, akit sértettsége vezérel. Ráadásul a hatalommal (vissza)élve ilyesmi lelki-szellemi ügyek (konkrétan a művészeti kánon) úgysem változtathatók. Ellenkezőleg, ez így mintegy bebetonozza a helyzetet, mert aki eddig joggal érezte, hogy lenézik, a továbbiakban fokozottan érezni fogja, ráadásul erkölcsi fölényének is fuccs. Szóval nem jó ez így.

Kinek jó így? „Ebbe azt kérded: Mi jó?” (Csokonai)

Természetesen Mezey Katalin állítása, hogy tehát a bizottság alaposan megbeszél minden egyes javaslatot, hogy Marton Éva jól ledumálja Maróth Miklóst és Sótonyi Eperjest, az izé.

Szánalmas.

Jaj! Miért állít ilyesmit!

Vagy hogy mert nem jelöl valaki valakit (szervezet? vagy én is jelölhetek, ahogy Mezey utal rá?), az, ha fene fenét esz’, se kaphat? Jó, ezeket hagyjuk. Igazából hagyjuk az egészet. Én ezennel elhagyom.

Írod még, Sándor, hogy nem volt eszem ágában a két korszakot összehasonlítani. Dehogynem. Megnéztem, kik kaptak művészeti díjakat akkoriban és mostanság, érdekes volt. Mellbevágó. Mert a Rákosié senki által nem választott sötét és véres diktatúra volt, Orbáné pedig, kinek tetszik, kinek nem, demokrácia, ahol a magyarok ügyeik intézését immár negyedszer, kétharmaddal a nekik megfelelő garnitúrának méltóztattak delegálni. Nagyon helyes!

Tehát akkor most azt várnám el végtére, hogy intézzék az ügyeket korrekten!

Forrás: a  Magyar Hang VI. évfolyama 27. számának (július 7. – július 13.) nyomtatott változata.