A Kriterion tucatnyi új könyve került ezekben a hetekben a közönség elé: szépirodalom és tudományos munkák, próza és vers, eredeti művek és fordítások, közkedvelt sorozatok újabb darabjai és sorozaton kívüli kötetek. Nagyjából egyidejű megjelenésük többé-kevésbé véletlen, és esetleges az is, amit ezek a kötetek a kiadó általános szerkesztői elveiről, egyik-másik sorozatról, íróról vagy éppen a könyvkiadás egészéről sugallnak, mint ahogy részben a véletlenen múlt, hogy melyiket sikerül itt bemutatnunk egy megszabott terjedelmű összeállításban. De az esetlegességeken túl ez a tallózás – úgy érezzük – mindenképpen vall a kiadó munkájáról. Arról a sok éves, jól átgondolt tevékenységről, amelynek eredményeiről hadd álljon itt néhány újabb adat. 1974-ben a Kriterion 196 címet jelentetett meg, összesen 1 124 492 példányban; ebből a magyar nyelvű könyvek száma 113 – példányszám 962 845; német nyelvű könyvek: 46 – példányszám 136 530; szerb nyelvű könyvek: 14 – példányszám 7770; ukrán nyelvű könyvek: 9 – példányszám 3785; jiddis nyelvű könyvek: 5 – példányszám 1182; román nyelvű könyvek: 9 – példányszám 12 380.
Szemlér Ferenc: Messziről messzire
Virgil Teodorescu: Messziről messzire, Versek Majtényi Erik fordításában.
Mindössze két év egymás közelében megjelenő három eredeti verseskönyvének tanúsága szerint a hetvenes évek elején Virgil Teodorescu költészete meglepő fejlődésen megy keresztül. Majtényi Erik tudatos, sőt okosan ráérző válogatása bizonyítja, hogy a magyar olvasó előtt eddig kevésbé ismert kitűnő költő csakugyan messziről – a szürrealizmus ködös-homályos tartományai felől – indult el és feltűnően messzire – a való világ igézetét a korábbi kísérletekből leszűrt és elsajátított eredményeivel való tükrözéséig – hatolt el. A fordító Majtényit annál több elismerés illeti a gördülékeny, simulékony, minden ízében érzelmi töltéssel telített tolmácsolásokért, mert a két nyelv benső logikájának és fölépítésének döntő különbségeit, olykor makacs ellenállását kellett legyőznie ahhoz, hogy az eredeti szöveg légiesebb, lebegőbb lehetőségeinek hatásos költőiségét anyanyelvünk vaskosabb, kézzelfoghatóbb, anyagiasabban körülhatárolt fogalmi és hangzási eszközei segélyével emelhesse a versírás módozatainak noha más villózású, mégis hasonló értékű és értelmű szintjére.
A költőtárs érzékenységével véghezvitt átültetési művelet révén a Virgil Teodorescu költészetéből kitetsző fejlődési irány nem csupán útjelző jelleget sugall, de egyben kiteljesedést, érést, az összirodalmi és össznépi jelentőség megvalósulását is jelzi. Az olyan versek, mint A levegő őrszeme című kötetből a fordításgyűjtemény címéül kiszemelt Messziről messzire, vagy A villámlás dialektikája és a Nyomomban, továbbá A lámpa alatt, végül A mozgás címertana című kötet A part korlátja, az Ovidius, majd A tenger fölött és az Ortopéd baleset, esetleg A tett és Csillagporos rög című verseinek rokonszenves ereje és közvetlensége megőrzi ugyan az egykori valóságfölöttiség titkos vonzásait, ugyanakkor azonban az olvasót rokonibb és megközelíthetőbb tájakra vezérli, ahol nem csupán a szavak szép szabadsága, de a valóság változó visszfényei is mutatnak neki utat.
Tanulságosak a különbözőségek is. A magyar költészet fővonulatai (akár a Petőfi–Ady–József Attila, akár az Arany – Vajda – Tóth Árpád – Kosztolányi – Babits egyszerűsítésekre gondolunk, sőt még ha Kassákot is számításba vesszük) az önkitáruláshoz, az én-központúsághoz szoktattak bennünket. Virgil Teodorescu kötete nyomán ismét kiderül azonban egy más alapokon nyugvó, tárgyilagos, majdnem személytelen költészet lehetősége, sőt létezése is, amelynek erényei éppen a korszerű értelem elsődlegességére, az emberi elme alkotó kötelességére figyelmeztetnek. E válogatás megjelenése ezért vívja ki különös figyelmünket.
Köszönet illeti a Kriterion kiadót, amiért – Árkossy István ízléses borítójával – az eddig is nagy elismerést kiváltó román versfordítás-sorozatba illesztette a könyvet.
Kár, hogy olyan kicsi példányszámban.
Kovács András: Volt egyszer egy háború
Volt egyszer egy háború. Kisregények, novellák, haditudósítások 1939–1945.
Pedig úgy kezdődik, mint egy vidám történet. A mindentől félreeső vasúti kitérőállomás légvédelmi alakulatának mord parancsnoka új legénységet kér, amely unalmában ne mind fusson szoknya után, és az alkohol csábításának is ellen tudjon állni. Küldenek hát neki egy leánycsapatot. A lányok vidámak és szomorúak, komolyak és könnyelműek, őrségben állnak és fehérneműt szárítanak, diverzánsokra bukkannak, útjukat állják, és az egyenlőtlen küzdelemben sorra ellobban az életük. Kinek szeleburdisága okán, kinek ijedtében, kinek tűzharcban. Közben megismerjük őket, hogy mint édeshúgainkat veszítsük el. Iszonyú.
Bolond, bolond háború. Valahol, egy hadászatilag jelentéktelen kis csendes-óceáni szigeten végső ellenállásra rendezkedik be az elvetélt festőművész, a szükségcsinálta lelkész, a sikeres fickó, a kallódó és a kapaszkodó. Hősök lesznek, mert az ellenség útjában állnak és nincs hová visszavonulniuk, haláltmegvető bátrak, mert nincs mivel megalkudniuk, öt merőben különböző ember ötfelé ágazó élete hirtelen egy közös végzetbe csomózódik ezen a semmi szigeten.
Lélegzetelállító helyzet. A rangjától és becsületétől megfosztott kis hadnagy a visszavonuló seregben keresi a háború forgatagában elkeveredett hadbíróságot, amely őt gyávaságáért főbelövésre ítélte. Ketten mennek, egy őr kíséri foglyát a fenekestől felfordult sztyeppen, majd, akarva-akaratlanul, harcoló egységekhez csapódnak, a kis hadnagy átesik a tűzkeresztségen, még ki is tünteti magát, egyikük, az őr elesik, foglya eltemeti, és most már egyedül megy tovább a társainak kezétől várható halál elébe. Hogy ilyen nincs?
De van.
Mert volt egyszer egy háború. A világ, akár egy csapatszállító hajó éjszaka az óceánon. Szívverés parancsra, lélegezni tilos, mert fülel az ellenség. Az író-haditudósító meghökkentő ötlete: tudják-e, hogy a kalap egyéniséget kölcsönöz az embernek, míg a sisakos katonák csupán kucsmagombák a végtelen gombatenyészetben? A csapatszállító hajón egy ember egyenlő hatszor-háromszor-két láb hellyel vízszintesen vagy függőlegesen. Az egész egy borzalmas víziót idéz: valamitől megbillent a Föld, kilendült gravitációs egyensúlyából, karok, lábak kalimpálnak az űrben. Valamibe meg kellett a karoknak kapaszkodni, hogy helyrebillenjen a világ. Mert csak ez a világ létezett.
Továbbra is csak ez van. így minden kinyíló seb annyi idő után is egy kozmikus sóhajban gyógyul, hogy: soha többé.
S mégis, ha csak annyit mondunk, hogy: soha többé, nem estünk-e vajon máris a cinkos feledés bűnébe? A háborúknak okuk van.
Vagyis: volt egyszer egy… fasizmus.
És itt stop. Azért volt a mese, hogy itt azt mondhassuk, stop, vége a mesének. Emlékeink ágyában e névtől karcos kövek görögnek és görögjenek is tovább. Ezt a förtelmet mesésre lágyítani nem lehet, nem szabad soha.
(Fémjelzi pedig a Kriterionnól megjelent kötet véletlen csapatba verődött történeteit – amelyek, ha akarom, ekképpen figyelmeztetnek és számon kérnek is – a francia Vercors, a szovjet Kazakevics és Vasziljev, az amerikai Norman Mailer és John Steinbeck, a görög Iliász Venezisz és az olasz Indro Montanelli neve.)
Baróti Pál: Mindennapi nyelvünk
Cs. Gyimesi Éva: Mindennapi nyelvünk
Veres Péter panaszolta egyszer Bárczi Gézának, hogy bármennyire eleven és izmos nyelvérzéket hozott is magával, a gyakran hallott fordulatok, szerkezetek belopakodnak nyelvébe, s ha olykor érez is valami ösztönös idegenkedést egyik-másikkal szemben, a megszokottság letörli ezt az ellenérzést. De hát kinek is lehet elég biztos és örökkön éber a nyelvérzéke, elég elmélyült nyelvi-nyelvtörténeti tudása, elég kiterjedt és alapos idegen nyelvismerete, hogy minden újonnan megismert nyelvi jelenséget biztosan megítélhessen, mégpedig nemcsak helyessége, hanem hasznossága, tendenciája szempontjából is. Mert óvakodni nemcsak attól kell, ami fellazít, hanem attól is, ami elszürkít; a divatjelenségektől, az igénytelen nyelvhasználattól.
S ez utóbbi talán a nehezebb, hiszen folytonos szellemi készenlétet követel meg, ha úgy tetszik: anyanyelvtudásunk folytonos felfrissítését és azt, hogy éljünk is a nyelv adta lehetőségekkel. Ezt szolgálja Cs. Gyimesi Éva hasznos, érdekes nyelvművelő könyve, a Mindennapi nyelvünk.
Alkalmi cikkek gyűjteménye a kötet szóhasználatról és nyelvtani elemek felhasználásáról, mondatépítkezésről és középiskolás diákok dolgozatairól, még verselemzés is akad köztük (méghozzá mintaszerűen szép, gondolatébresztő stilisztikai, illetve jelentéstani verselemzés), melyeket a pontosság-pontatlanság, helyesség-helytelenség ellentétpárjainak alkalmazásán túl a kifejezés választékosságának, árnyaltságának, szépségének gondja fűz össze. Nem hibákra figyelmeztet elsősorban, hanem a hibák hibájára: a kényelmességre, a restségre.
Márton Gyula, Szabó T. Attila és Nagy Kálmán könyve után talán ez a negyedik nyelvművelő kiadványunk. Talán ellenőrizni kellene abban a könyvészetben, melyet éppen Cs. Gyimesi Éva emleget kötete ajánlásában, és amelyik, mint írja, körülbelül negyven szerző mintegy ezer megjelent cikkéről tud. Négy könyv tehát (ha ugyan tényleg ennyi), de ebből három az elmúlt öt évben jelent meg: és talán az ezer cikk is így oszlik meg (mert amúgy egy-egy lap egy-egy évfolyamára még kettő sem jutna belőlük) – ezért az üzenetért külön öröm a Mindennapi nyelvünk.
Tabák László: Alagút a világ alatt
Alagút a világ alatt. Tudományos-fantasztikus novellák. Válogatta és a jegyzeteket írta Ágoston Hugó
A történelem különböző korszakait beutazó időjárőr, macska képében földre látogató űrlakó, a klasszikusok szövegének elferdítését fájlaló robot, a hatalomra törekvést magánszorgalomból eltanuló androidok, akik kezükbe kerítenek egy űrhajót, a… – egyszóval tudományos-fantasztikus elbeszélések. Tizenhat szerző tizenhat lenyűgöző meséje, megannyi hihetetlen, képzeletszülte történet – szemelvények a realista irodalomból.
Ez a megállapítás persze tudománytalan-fantasztikusnak tűnhet. De bármilyen messzire hatol is előre az időben a fantáziadús író, az általa megálmodott világot mindig az igazságról alkotott mai fogalmainkkal méri. Ha valóban lépést tart a tudományos eredményekkel (amint azt a műfaj megkívánja), s nemcsak a technika, hanem a gondolkodás fejlődésével is, akkor képzeletének építkezési alapját, a jövő felé száguldó mese-rakétájának a kilövő pályáját a XX. század valósága jelenti. A mai ember törekvéseit, erejét és gyengeségeit, napi gondjait viszik magukkal a hősök, hogy a szerzőtől kigondolt s a mostani technikai kötöttségektől mentes, tehát szinte bármilyen „színpadi szituációra“ alkalmas világban, ezek vastagon körvonalazva, kiélezve jelenjenek meg.
Reálisan, amennyiben a pőre földi valóság kivetítései. A szóban forgó kötet egyik novellája, Gérard Klein Kőszimfónia című írása látszólag a legkevésbé sem alkalmas a jó tudományos-fantasztikus irodalom valóságihletettségének a példázására. És íme, mégis. A francia író Orfeusz ókori legendáját emeli át mérhetetlen időkön egy majdani, távoli korba. Csakhogy a pokol, ahová a hős alászáll, az a pusztuló bolygó, „amelynek a gyarmatosai olyan hosszú időn át és olyan túlzottan aknázták ki csillaguk energiaforrásait, hogy valami megpattant a szívében, és a plazma, mint izzó vérláva, kifröccsent az űrbe”. Itt a Földön pedig, nem egy majdani korban, gondterhelt emberek igyekeznek összehozni egy energiagazdálkodási világértekezletet.
A jelentős íróra, ebből a kötetből is kiderül, a kor nagy problémáinak a vizsgálata jellemző. Persze a várható technikai csodák meghirdetése továbbra is fontos szerephez jut ebben a műfajban. De aki manapság nem hisz a csodákban, az nem realista.
Ágoston Hugó: Rendszerelméleti tanulmányok
Rendszerelméleti tanulmányok. Fordította Józsa Péter. Válogatta és az utószót írta Huszár Vilmos. Korunk könyvek
Minthogy ritkán felbukkanó tudományos témáról van szó, ösztönünk a szokottnál is gyorsabban keresi a könyvben az elolvasásához szükséges használati utasítást.
Először is adott a válogatás szempontja: „az illető tárgykör rejtett vagy bevallott definíciója, amelynek alapján bizonyos munkákat (mint a meghatározáshoz közel állókat) megtartunk, másokat pedig (mint a definíciót ki nem elégítőket) mellőzünk”. (Utószó). Nézzük tehát a meghatározást: a rendszerek „kölcsönhatásban álló elemeknek olyan együttesei, amelyekre alkalmazhatók bizonyos rendszertörvények“, majd: „Az általános rendszerelmélet… nem egyéb, mint a rendszer definíciójából folyó és többé-kevésbé speciális feltételek bevezetéséből adódó alapelvek hipotetikus-deduktív rendszere.“ (Bertalanffy).
A könyvet olvasva élmény az, ahogyan kialakul előttünk a rendszerelmélet művelőjének rokonszenves alakja. A generalista ő, akiben „a rend dühe” munkál. Szemlélete – amelynek szárnyain fölülemelkedik a befalazott remeték: a partikularisták gyülekezetén – korunkban nélkülözhetetlen. Nagy szerencse az, hogy a tudomány fejlődésében érvényesül valamiféle egészséges visszacsatolás, és az ennek köszönhetően kialakult új diszciplínák (amilyen a kibernetika és a határtudományok mellett a rendszerelmélet) megakadályozzák a tudomány szétesését.
Mindezeknek – korántsem közömbös – szemlélője (kezében a könyvvel) az olvasó, miként alulírott. Sokat hallott az információrobbanásról, keveset az információkról.
Talán ő a leghálásabb az új szemléletért: milyen boldogító, hogy jóllehet a részleteket nem érti, azokon fölülemelkedhet, és érti – az egészet. Ám vigyázat: a generalista sem születetten vegytiszta képlet! Feltétlenül ura kell hogy legyen valamilyen szakterületnek, különben nem teremthet kritériumot a rend kereséséhez, vagy pedig csupán érték nélküli felismerésekre juthat, amilyen például a megállapítás, hogy az emberekben az a közös, hogy a fülük között van a fejük.
Végül – emberi dolog – a generálistól nemcsak nélkülözhetetlen rendszerező szándéka és tehetsége teszi rokonszenvessé, hanem szerénysége is. A rendszerelmélet filozófusa, Kenneth E. Boulding idézi egyik diákjának szavait: „Semmit sem tanultam ugyan ezen a (rendszerelméleti) kollégiumon, de új nézőpontot kaptam.“
Kacsir Mária: A tenger varázsa
Gagyi László: A tenger varázsa. Novellák, karcolatok (1940–1973). Romániai Magyar Írók
Írói vallomásokkal nem illik visszaélni.
Itt a kötet közel négyszáz oldal és több mint harminc év elbeszéléseit foglalja magába szinte az indulástól máig, minden benne van, ami a novellista Gagyi László pályáján jelentős, a kötet beszél hát önmagáért. De van benne egy kis írás, Az első vers a címe, bizonyára nem a legfontosabb a kötetben, talán egy író-olvasó találkozóra készülhetett, színes és hangulatos. A címe elmondja, miről szól. Igen, az első versről és az első csalódásról. Az első, még diákosan meggondolatlan lépésről „az irodalom porondja“ felé, és ami költőnk esetében a nyomában járt, a visszarettenésről. Egy kis tragédiát beszél el humoreszkben, derűs öniróniában fürdeti meg a gyermekkori tüskés emléket. Világrengető esemény: megjelent az első vers a Brassói Lapokban, már biztosan mindenki erről beszél, az a kis finom öregúr egy nagyobb csoportosulás közepén talán ezt mondja: „Nagy idők ezek, uraim, Gagyi László verse jelentős esemény, lehet, hogy Pósa bácsinak befellegzett.” És hiába az utólagos önirónia, azért csak komolyan kell vennünk a drámát, amely a gyermekköltőben lezajlik, amikor a világ nem vesz róla tudomást,
„Így lettem prózaíró – kerekíti ki Gagyi ez emlékezést – azóta is gondosan elkerülök minden csoportosulást.”
Ezt a második fogadalmát hűségesen betartotta, vállalva, hogy ilyen vagy olyan csoportosulások időnként megfeledkeznek róla. (Keressük csak a nevét kézikönyvekben, lexikonokban: legfeljebb a könyvészet, főszövegben pedig felsorolások tartják számon, holott tizenkét kötete jelent meg az elmúlt harminc évben, köztük több regény és kisregény.) De a költőt nem sikerült egészen megtagadnia magában: akár egy gyöngéd vagy fenséges arcú táj, akár az emberi szívben támadó sokféle érzés mindig előcsalja belőle. Szemérmes költészet ez, egyszerű prózában elbeszélve.
Huszár Sándor: A küzdő Sámson
John Milton: A küzdő Sámson. Tragédia. Fordította és az utószót írta Jánosházy György
A kíváncsiság adta kezembe Milton versben írt tragédiáját, bizonyos értelemben szentségtörő kíváncsiság, mert nem maga a mű vonzott. Azt szerettem volna – magamon – lemérni, hogyan hat egy tizenhetedik században írt bibliai parabola a mai esemény- és televízió-teli korban az olvasóra. Olyan olvasóra, természetesen, aki nem irodalomtörténetet keres, hanem olvasmányt. És ha e rövid befektetésem nyereséges volt, akkor abban részes Jánosházy György is, aki e nem könnyű művet (nem tudom, hányadikként, mert erről nincs tájékoztatás) mai magyar nyelvre átültette.
Persze a kérdés, amit enmellemnek szegeztem, meglehetősen nehéz, hisz egy vasárnap esti ékszerrablás idejére magam is becsuktam az agg bölcset. De visszatértem hozzá, erőlködés nélkül, annak ellenére, hogy műve prológusában – és a gyakorlatban – a színpadi hatás eszközeiről is lemond – például a cselekvésről – és nagyon szégyenkezik afelett, hogy némely drámákon időnkint még nevetni is lehet.
Visszatértem, mondom, és most gyűjtögetem össze lapszélekre kidobált foszlánygondolataimat. És látom, az tűnt fel nekem, hogyan vetül ki a sokszor nagyon is profán egyéni létélmény a bibliai tárgyú parabolába. Azt értem meg mindenekelőtt, miért választja ki a szerző Sámson mesésen hősi élettörténetéből pont az alkony időszakát. Miért transzponálja a vak Milton kora s élete gondolatait a megvakított Sámson legendájába. Hisz ok volna erre maga a vakság is, de itt többről van szó, arról is, hogy a bukott politikus valami ősi és örök emberi önigazolással a megvert és elárult harcos mezébe öltözik.
A sokszorosan elhagyott férfi pedig természetesen találja meg a nőben az emberi gyengeség fő képviselőjét, önigazolás is tehát ez a mű. (Mint minden mű mindenkoron?) A megvakított és rabszolgamunkára ítélt Sámsont dilemma elé állítja a Kar: hiába az elnyomókkal szembeni ellenállás, amikor erejével, munkájával végül mégis a Filiszteusokat szolgálja. A Stuart-restauráció időszakában alkotó, volt republikánus harcos és tisztségviselő Milton erre így fogalmazza meg Sámson válaszát: „Nem bálványimádással, csak a tisztes / Munkával, melyért kenyerem kijár / Tőlük, kiknek hatalmában vagyok.” És miközben korunk elegánsan fotogenikus tévéhősei egymást váltják az őrjítő szüszpanszokban s a pofozkodásban, a vak Milton rájuk se hederít, küszködik, tovább folytatja évszázados harcát az emberi haladásért.
Huszár Vilmos: Bonckés alatt a kutatás
Selye János: Bonckés alatt a kutatás. Egy tudós feljegyzései. Válogatta és jegyzetekkel ellátta Kovács Attila. Korunk könyvek
Mindig szívesen olvassuk a Nagy Tudós, a Nagy Kutató vallomását, függetlenül attól, hogy pletykát, útbaigazítást avagy a megismerés titkának leleplezését várjuk tőle. Hálásak vagyunk elménk megvilágosításáért, s tiszteletet is érzünk iránta, amiért e mostohán szakosodott korban van bátorsága egészében, mintegy kívülről és mégis belülről nézni – nemcsak saját munkáját, hanem – a kutatást általában.
A tudomány jelenségét két szempont alapján közelíthetjük meg. Az egyik eljárás elméleti: a megismerő tevékenység kész produktumait elemzi, az érvényesség kritériumai alapján. Ezzel most nincs dolgunk. A másik a megismerés természetes menetét, a felfedezés folyamatát vizsgálja. Bizonyos egyszerűsítéssel megismerés vagy tudományszociológiának nevezhetjük.
Művelői közül felsorolunk néhányat (bevallottan elrettentő célzattal): Durkheim, Scheler, Mannheim, Pareto, Gusti, Halbwachs, Weber, Lévy-Brühl, Gurvitch, Lukács, Sorokin, von Wiese, Wrlght Mills, Merton.
Ez a tudományterület, ahova Selye János könyvét vagy legalábbis a válogatásba bekerült töredékét (noha tárgyánál fogva tulajdonképpen ide tartozna) nem soroljuk be. így hárítjuk el magunktól azt a népszerűtlen feladatot, hogy egy szaktudomány kíméletlen szempontjai alapján ítélkezzünk róla – a tárgyilagosság egyébként is igazságtalanság lenne, hiszen nem elbizakodottságból ártotta bele magát…
Nem a szaktudós, hanem a – hol érzelmes, hol vagánykodó, meleg szívű – pedagog ad útbaigazítást, praktikus bölcsességet, amelyet maga foglal össze a következőképpen: „A tudományban három dologra van szükség: egyszerűségre, becsületességre, jóságra.”
Ne feledjük azért: igazán kiválót kell alkotnia annak, aki megengedheti magának, hogy ne pusztán szaktudós, hanem nevelő is legyen…
Horváth Andor: A halott hadsereg tábornoka
Ismail Kadaré: A halott hadsereg tábornoka. Regény. Fordította Schütz István.
Húsz évvel a háború befejezése után külföldi tábornok, az egykori ellenség tisztje érkezik Albániába azzal a megbízatással, hogy a harcokban elesett katonák hamvait felkutassa és hazaszállítsa. A különleges katonai küldetés története egy újabb hadviselés históriájává válik Iszmail Kadaré tartózkodó, tárgyilagos stílusú regényében. Mert ténylegesen hadviselés az, amibe a tábornok és kísérete belevág. Térképekkel, útiránnyal, haditervvel ellátva járják be az országot, keresik a csoportosan vagy magányosan eltemetett katonák sírját – s az idegen tájak és idegen arcok, a sok vesződséggel járó utazás, a kudarcok és győzelmek mind, mind egyfajta háborúra emlékeztetnek. A szemtanúk visszaemlékezései, a naplójegyzetek, a levelek pedig tragikus eseményeket idéznek fel, egy nép elkeseredett, áldozatkész, hősi harcát az egykori hódítók ellen. S a szenvedések emléke annyi idő múltán is ott parázslik a lelkekben – a jogos gyűlölet vagy néma fájdalom éppoly érthető, amennyire bántóak és riasztóak az immár békés látogatók anakronisztkus, hamis rémképei egy országról s egy népről: érzelmeknek, indulatoknak és előítéleteknek a múltból a jelenbe torkolló háborúja. Feladata végezetével a halott hadsereg tábornoka fekete szalaggal átkötött nylonzsákokba csomagolva ezernyi honfitársa csontjait indítja útnak, miközben ő maga megtörten zárja le ünnepélyes külsőségek között nemes megbízatását – hódító körútját a békés jelent is háborgató múlt világában.
Örvendetes, hogy Ismail Kadaré albán író világsikert aratott könyve viszonylag hamar eljutott hozzánk; megjelentetésével a Kriterion Lektűr-sorozata igényes, értékes olvasmánnyal gyarapodott.
Dankanits Ádám: Az élet egysége
Claude Bemard: Az élet egysége. Válogatta, fordította, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Dániel Károly. Téka
Mintha az utóbbi időben egyre több olyan kiadvány kerülne a Téka-gyűjtő polcára, amely a tudományos-bölcseleti hagyaték életre keltését célozza. Ilyen – és ebből a szempontból szerencsés – választás a Claude Bemard tizennyolc kötetre rúgó hagyatékából a hazai olvasó számára hozzáférhetővé tett kis válogatás (Az élet egysége). A nagy francia orvosról köztudott, hogy az ő fehér köpenye alól bújt ki az irodalmi naturalizmus. De nem ezért tiszteljük. Fiziológus volt, pontosabban maga a fiziológia. Tudósként tisztában volt azzal, hogy a tudomány folyamatos szakítás a múlttal – egy felfedezés mértéke az általa érvénytelenített adatok, törvények tömegével egyenesen arányos. A száz évvel ezelőtt elhangzott vagy leírt bernardi szövegek – bár azóta nagyon sok minden történt – mégis tovább élnek. Az élettan, szélesebben a biológia pozitív tudománnyá alakítására irányuló bernardi törekvés századunkban valósult meg; mi több, ma már a fizika látványos forradalma után a biológia – emberileg sokkal izgalmasabb – forradalma küszöbén állunk. Claude Bernard-ban, aki maga magát szerényen a természet titkárának szerette nevezni, a nagyhatalommá váló biológia útra bocsátó mentorát tiszteli.
Egy diszciplína tatán akkor lép a felnőttkorba, amikor önmagát is felfedezi, amikor önmagáról gondolkodni kezd. S az átlagember akkor tekintheti magát egy tudományág ismerősének, amikor már nemcsak annak vívmányait látja, hanem tépelődésének, gyötrődéseinek, tehetetlenségének is tanújává vált. Ettől megbízható társunk Bemard a megismerésben, nekünk – átlagolvasóknak is.
Márki Zoltán: Az én birodalmam
Ştefan Augustin Doinaş: Az én birodalmam. Versek. Válogatta és fordította Szilágyi Domokos
Sok költő van, sok jó költő is, éppannyi lírai birodalom. Furcsa világok ezek, nem őrzik sorompók, védelmi övezetet sem vonnak köréjük, mégsem minden esetben könnyű a behatolás. A láthatatlanul tágra nyílt kapukon ugyanis óvatlanul lehet besétálni, és megtörténhetik, hogy az azonnali vidéket a kevésbé érzékeny szem és más érzék észre sem veszi, a bevándorolt tájak hiába kínálnak látványt vagy látomást, a mélység borzongásokat, és a fölkészületlen vándor rendíthetetlenül tovább lép. Nos, aki figyel, azt a Şt. Augustin Doinaş kitárta érzékeny valóság első pillanattól megkapja különös képeivel, bensőből megszerkesztett, élesre kihúzott vonalú építményeivel. „Szomorufűzek közt, átal a kákán / a villámszóró dél a vízbe huil. / Töltöztünk sötétségben s nap világán, / mint a mocsarak, rendre, szótlanul. / Útfélen állunk talán már öröktől: / délnek húznak s megtérnek madarak, / és új fák sarjadnak régi rögökből, / s nehéz évek borként hódítanak…” Ebben a varázslatban minden képletes és elvont és egyben kézzelfogható: olyan művész teremti újjá és természetessé az ember, meglehet, legösztönösebb minőségét, féltett és szigorú fegyelemmel nevelt, veleszületett képességét az őszinteségre, aki tudja: a szó „csak” arra való, hogy mondja a hirtelen és megfontolt valódit, az évek és életidők élményét szintúgy, mint az először jelentkezőt, a meglepőt vagy éppen a meglepődöttet. Ez a birodalom végül nem Doinaş tulajdona, legalábbis abban az értelemben nem, hogy más jogot ne formálhatna hozzá. Szokás azt mondani, hogy e versek szerzője Rilke és Valéry nyomdokain ment el megkeresni saját lelkét országutakon és világrészeken. A kutatás, a megtalálnál meg nem állapodás nyilvánvaló. De egyáltalán nem úgy, hogy szemtelenül, sőt, uram bocsáss, a maga számára merészkedett volna felfedező kalandozásokra, melyek az ókor vallomástevőitől, a középkor aszkétikusan igazságmondó látnokaitól a mi századunk vívódó, lelkiismeretszaggató poétáihoz elvezette. Mindez nem érdemelte volna meg a túlerővel edzett kitartást. Doinaş adakozó, lírai vagyonát önként szétosztó költő.
Amire lel, mindenkié, csupán odaadó-szerető olvasó, helyzetünkben társ-költő fordító szegődjék hozzá. Mindannyiunk szerencséjére – mert Szilágyi Domokos tolmácsolja hű ihlettel – most így történt.
Halász Anna: Búcsú az éjtől
James Ngugi: Búcsú az éjtől. Regény. Fordította Keszthelyi Tibor
Európa-központú műveltségünkben hatalmas, feltérképezetlen fehér folt Fekete-Afrika. Néhány egzotikumot tudunk róla – azt is inkább csak hallomásból. S ha egy-egy modern irodalmi művel találkozunk, még nem az egyéniséget, a stílust, a szerzőt, egy nemzeti kultúra megnyilvánulását keressük benne, hanem a dokumentumot. S hiába összetéveszthetetlenül írói mű, nem azt mondjuk, hogy ez vagy az remekül ír – még ha remekül ír is, mint esetünkben James Ngugi –, hanem hogy olvastunk egy groteszk tragikomédiát egy fiatal afrikai országban végbement államcsínyről, vagy egy szomorú regényt a szabadságharc kezdeteiről egy afrikai angol gyarmaton. Legfeljebb a francia és az angol nyelvterületet különböztetjük meg. Pedig az összafrikai jellegen beiül, aminek elsősorban az egzotikus fűszerét vesszük észre, ott a sokféle nemzeti jelleg s még több az egyéniség.
James Ngugi hat és fél íves kisregénye regényfolyamot helyettesit a maga nyugtalan és nyugtalanító tömörségében. Különös, mert idegen regény. Már abban is, hogy a nemzeti tudat ébredését a gyarmatosító nyelvén fogalmazza meg, s az anyanyelv édességéről az elnyomók idegen nyelvén beszél. És abban, ahogy egy poligám család kétanyás, keresztül-kasul-testvériségű meghitt érzelmi közösségét ábrázolja görcsös keresztényi gátlások nélkül; vagy hogy az európai történelem legfájdalmasabb és még mindig friss sebét: a fasizmust s az ellene vívott háborút hidegen és kívülről, a gyarmatosítók magánügyeként kezeli. S ugyanekkor különösen ismerős, mert parasztregény, mert a népi értelmiségi fejlődés regénye, benne a tudás-nosztalgia, az iskola-nosztalgia, s az olykor reménytelen szabadság-nosztalgia.
Benne feszül a gondolat, a szemlélődés emberének minden sok évszázados önkínzó, önostorozó vívódása a tett emberével szemben. Csakhogy Nyorogi, a parasztcsalád egyetlen, iskolába adott gyermeke, hősök és mártírok közt tehetetlenül, félredobva, az iskolából kirekesztve, szerelmét elveszítve is nagy erőt képvisel: a megfigyelés, a megértés, a tanúsítás erejét.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 19. számában, 1975. május 9-én.