A szomszéddal beszélgetünk a frissen leborított tűzifa felett nagy szakértelemmel. Általában kerüljük a világnézeti és a pártpreferenciákat érintő kérdéseket, de akaratlanul is oda lyukadunk sokszor. Most az enyhe telekre terelődik a szó, a globális felmelegedés hatásai itt is érzékelhetők. (Meg a rezsicsökkentés, de az már politika.)
Még egy kicsi jó lenne ebből a felmelegedésből, mondja a szomszéd, kevesebbet kellene fűteni, az mindenkinek jó lenne. Gondolj az unokáidra, vetem közbe, mert ugye … Nem is kell beszélni a globális hatásokról, Greta Thurnberg és a többi. Hát éppen rájuk gondolok, hangzik a válasz, nekik már lehet egy mediterrán országuk. És innen kezdve csak nézünk magunk elé, folytathatatlan.
Nem véletlenül vettem elő az unokákat mint mindent elsöprő érvet. Utoljára öt-hat éve sodródtunk vitába, amikor a menekültkérdés volt terítéken, s az ország egy népszavazásban foglalt állást a migránskérdésről. Én csak kérdeztem, de az is rendkívül provokatív volt. Hogy látott-e a szomszéd vagy valamelyik ismerőse, rokona saját szemével migránst? S ugyan van a látókörünkben két-három arab és néger orvos, akik itt végeztek, és ide nősültek… Ők vajon migránsok? És a délszláv háború idején ide menekült ezrek mekkora zavart okoztak? Akkor mondta a szomszéd, hogy nem maga miatt megy el szavazni, de felelősséget érez az unokái iránt, mert nem mindegy, milyen ország lesz itt évtizedek múlva.
Nem hibáztatnám a mindent elöntő propagandát, mert magamról sem tudom, mennyire vagyok a hatása alatt.
Az őszi hacacáré (kormányzati támogatással megvalósuló vidéki könnyűzenei koncertsorozat) helyi eseményét már hetekkel korábban plakátok hirdették. Olvastam az együttes meg a fellépők nevét, néztem a képeket, és egyáltalán nem tűntek ismerősnek, kívül esnek az érdeklődésemen. Aztán este, amikor az ablakomtól húsz méterre felbőgtek a hangfalak, csöppet csodálkozva konstatáltam, hogy a slágerek nagyobb részét együtt dúdolom az énekessel.
