Bizonyos életkor elhaladtával erősödik az emberben a déjà vu érzése, mintha azt amit most átél, már átélte volna egyszer, s amit hangoztatnak éppen, az volt már vezércikk meg forradalmi gondolat egy-két emberöltővel ezelőtt.
Világok és nézetek harca volt a hidegháború idején, amikor a két szemben álló hatalmi tömb úgy gondolta, hogy a másik megszüntetése volna a legjobb megoldás az örök béke megteremtéséhez, valamint a társadalmi fejlődés egyszerű evolúciós törvényszerűségként elhozza a jobb győzelmét. Eközben vadul fegyverkeztek mindkét oldalon a másik erejére hivatkozva, s exportálták a maguk fejlett társadalmi berendezkedését a harmadik világba.
Ezután összeomlott a Szovjetunió, és Fukuyama megírta okos tanulmányát a történelem végéről, amely szerint az egész világon győzött a liberális demokrácia, a nagyhatalmak garantálják a békét, kicsit unalmasabb, de biztonságosabb lesz az élet. Minden országban választásokon dől el a hatalom időleges birtoklása, parlamentáris eszközökkel szervezik meg a hétköznapokat, s az emberiség végre foglalkozhat a nagy többség boldogulásával.
És, bizony, nemzetközi divat a demokrácia. A legmocskosabb diktátor is elkötelezett a tiszta választások mellett, a legkorruptabb tolvaj is szabadversenyes piacgazdaságról szaval, és az emberi jogok feltétlen tiszteletéről az átnevelő táborokat üzemeltető. A sajtószabadságot pedig vezérdicsőítő médiumok harsogják.
Ehhez képest az úgynevezett kereszténydemokrata (konzervatív, illiberális) pártok és mozgalmak a végső, mindent eldöntő harcról beszélnek egy budapesti konferencián, amelyben a ballib (baloldali, liberális, szocialista stb.) alakulatok a világ elpusztítására törekednek, a hagyományos (európai, fehér, keresztény, homofób) értékek folytonos támadásával rontják a társadalmat, és csak a teljes megsemmisítésük hozhatja el a biztos jövőt mindannyiunknak.
Csak hát a mennyországnak pokol nélkül nincs értelme. Ezt az igazi keresztények tudják.