Számítógépemen időnként felugrik egy ablak, hogy ki vagyok téve valakik érdeklődésének. Kosztolányi és József Attila óta tudjuk, tudom, hogy beírnak minket mindenféle könyvbe, számon tartják, miről álmodunk, s azt is, ki érti meg. Hát figyeljenek! Lelkük rajta.
Egy vírusirtó és tűzfal üzleti ajánlata a felugró figyelmeztetés, hogy kisebb összeg megfizetésével megszabadulhatok a megfigyelőktől. Hát, nem hiszem, hogy ez ilyen egyszerű lenne. Fizetek, s aztán azt hiszem, szabadon rosszalkodhatok a világhálón, és jól lecsapnak majd rám.
Kafkai lett a világ ezzel az új nyilvánossággal, akkor látszik ez igazán, amikor valaki felbukkan a politika porondján az ismeretlenségből, s azonnal előbányásznak róla ezer terhelő adatot. Ha meg nem találnak, akkor koholnak, gyártanak, generálnak. Megfigyelni sem kell.
És vannak olyanok, akiket nem zavar a nyilvánosság, bátran szembemennek a titkolózással, s ebből valami népszerűséget tudnak kovácsolni, tömeges követőket szerezni. Lásd Donald Tump.
Plusz például itt van országunk kormánya, amely legalábbis kétszínűen viselkedik az orosz–ukrán háborút illető kérdésben. Megvétóz közös európai állásfoglalásokat, segélyeket, levetet a szankciós listákról orosz oligarchákat, és azon az állásponton van, hogy az ukránoknak adott fegyvertámogatások csak elhúzzák a harcokat, akadályozzák a béke gyors megteremtésének esélyét. Publicistáik rátesznek még egy-két lapáttal, szidják a jelenlegi EU vezetés mértékadó diplomatáit, vezetőit, s kárörvendően boncolgatják, hogy a szankciók fabatkát sem érnek.
Mintha őket nem zavarná, hogy megfigyelhetik őket.
És ugyanezen politikusok és véleményvezérek fröcsögve csodálkoznak és méltatlankodnak az Ukrajnában erősödő magyarellenességet látva. Hogy lebontják a turult, leszedetik a magyar zászlókat, és kritikus szavakkal illetik külügyminiszterünket és miniszterelnökünket. Hát, a fene se érti, mitől lettek ezek annyira magyarellenesek.