A ’Stop Gyurcsány, Stop Karácsony!’ aláírásgyűjtés résztvevőinek száma meghaladta a hétszázezret, miközben az ellenzéki előválasztás lezárult valami hatszázharmincezer fölött. Kimondhatjuk-e ezek ismeretében, hogy többen vannak a kormánypártiak, miközben Kálomista Gábor már előre aggódik, hogy nem fogják százezrek megnézni az Elk֗⃰ rtuk című filmremeket?
Évtizedek óta élünk a folyamatos választási kampányban. A magyar nép köszöni szépen az ígéreteket, hogy a nyugdíjasok talán visszakapják egyben a tizenharmadik havi kifizetést, a gyermeket nevelők az egész éves adójukat, a rendvédelmiek hathavi fegyverpénzt, sőt a pedagógusoknak is be van ígérve a fizetésemelés, ami már a szavazatvásárlás legalja. Ha még a szociális ágazatban dolgozóknak is megígérik, meg a családi pótlékhoz is hozzácsapnak, netán a közmunkás-bérre is rátesznek, akkor már el is dőlt minden.
Brüsszel se velünk, se nélkülünk tétovázása nem fog nagyot változni, bárhogy is alakuljanak a német koalíciós tárgyalások.
Marad reményként az előválasztás mint szokatlan és új innováció ebben az állóvízben, de a végkifejlet nagyon sok bizonytalanságot tartalékol a következő hónapok izgalmához. Mert mi lesz azokkal a miniszterelnök-jelöltekkel, akik alulmaradtak, és összeállnak-e egy Dobrev- (Gyurcsány)-ellenes koalícióba? A Fidesz írja-e a forgatókönyvet, vagy önjáróan tud működni az ellenzék? És mindezt mikor unja meg a választópolgár?
Egyelőre, úgy tűnik, az új játékszer újdonsága föllelkesíti a szavazópolgárokat, városon jobban, vidéken kevésbé, és földob új szereplőket, másokat letaszít a politikában.
Friss szelek fújdogálnak a nagy ugar felett, ám kormányváltásról beszélni elhamarkodott lenne.