Volt egy jó vicc a nyolcvanas években a jövőt illetően. Lenin feltámad halálának
századik évfordulóján (kb. mostanában), és első útja egy újságosbódéhoz vezet, kér
egy Pravdát, kap egy noteszlapnyi újságot, amely küllemében emlékeztet a lap
fénykorára. Ez miért nem nagyobb? – kérdezi. – Annak a pár hülyének a
rezervátumban éppen megfelel. – szól a válasz. Jelenkori aktuális változata: Horn
Gyula feltámadva vásárol Népszavát, s hüledezve látja benne a kormánypropaganda
hirdetést. Hát annak a pár hülyének a rezervátumban így is jó.
Vége-hossza nincs az ellenzéket ekéző elemzéseknek, amelyekből egyértelmű, hogy
alkalmatlanok lennének a kormányzásra. A Fidesz mellett szól, hogy éppen benne
van a hatalomban, hogy mit tud és mit nem, arról megoszlanak a vélemények.
Ellenben az egykor félelmetes ellenzék benne van a rezervátumban. Szépen
megférnek a nekik kijelölt területen, és kapják az állami támogatást. De ezért
időnként rájuk kell küldeni a hatóságokat, hogy sose lehessenek biztosak a
gazdálkodásukban. Használhatják a saját fogalomkészletüket, ha ki nem halt már a
bölényekkel együtt, gyárthatnak a bámészkodók szórakoztatására kézműves
emléktárgyakat, lehet saját (lenézett, primitív) kultúrájuk. Közben be lehet tenni a
múltjukat a közös történelemkönyvekbe, múzeumban lehet mutogatni mint kihalt
életformát.
A rezervátumban korlátozottak a lehetőségek, lehetsz látványosság, múzeumi
jelenség, vagy elfogadod a fenntartók által kínált állást, ha más irányú az ambíciód,
akkor ki kell lépni a korlátok közül. De mégis szükség van rájuk, mert valamikor
félelmetes ellenfelek voltak, s riasztó képzeteket lehet hozzájuk társítani. Ha
kihalnának, lennénk csak igazán bajban.
