Jó tíz-tizenöt éve találkoztam a penetráció szóval egy informatikai szakdolgozatban, amely az iskolák számítógépes ellátottságát mérte fel. Generációmból már alapjaiban is ’kipurgálódott’ a latin nyelv iskolai műveltetése, de a penetráns szó valamiért közismert, és nem okozott gondot a kifejezés megértése. Bár nagyon nem odaillőnek éreztem.
Most meg itt az influenszer. Megintcsak értem, felismerem a szóalkotó szándékát, sőt azt is feltételezem, hogy valamely világnyelvből vettük át az internetes divat hülyeségekkel együtt. Most éppen meg lehet élni abból, ha olyan tartalmakat gyárt valaki, s tesz fel a világhálóra, amire sokan kíváncsiak. És ezzel együtt, akár az influenzás a vírust, hatékonyan tudnak terjeszteni reklámanyagokat.
Azt nem értem, hogy minek nekünk ilyen járványhangulatú idegen kifejezéseket használni, amikor lenne (van) rá magyar kifejezés is. Illetve, már nincs is.
Kosztolányi még azt javasolta, hogy abban az esetben, amikor rendelkezésünkre áll az idegen szó meg a magyar megfelelője, akkor használjuk a magyart, s ezzel óvjuk és tisztán tartjuk nyelvünket. Sőt a múlt század harmincas éveiben mozgalom indult egy sportújság kezdeményezésére, hogy a sport nyelvét jó lenne magyarítani. Jöttek a javaslatok, és az újság következetesen használta az új szavakat, s meggyökeresedtek nyelvünkben. A drukkerből szurkoló, a kornerből szöglet, az offszájdból les lett, s így tovább.
Most csak annyit változott a helyzet, hogy felgyorsult a technikai fejlődés és ezzel együtt az új dolgok elnevezésének kényszere. Mire föleszmél egy nyelvvédő aktivista, hogy az új kütyüvel új szó jelent meg a magyarban, addigra egymillióan használják (mind az eszközt, mind a szót), és innen már alig lehet változtatni. Valamint nem utolsó szempont, hogy ezek a szavak nagyrészt nemzetköziek, és megnehezíti a különböző kultúrák között a kommunikációt, ha valamelyik kisebb nyelv polgárai valami nagyon más szót használnak.