Nagyon tud helyezkedni a fickó. Lehetett itt vörösterror, fehérterror, feudalizmus és királyság, szocialista építés vagy liberális demokrácia, az ő évfordulói mindig egybeestek a magyar szabadság éppen időszerűen megfogalmazott tartalmával, s minden rendszer a maga értékei szerint ünnepelte.
Rugalmasság ez vagy az összes politikai rendszer közös sajátossága?
Mert nem kérdés, hogy a falvak főutcája, kultúrháza, szövetkezete róla vagy Kossuthról van elnevezve, a közoktatástól a néplélekig mélyen be van ágyazva a hétköznapi és ünnepi magyarságunkba, de mégiscsak gyanús, hogy minden rezsim olyan könnyen kisajátítja, és a maga képére alakítja.
Pedig ha jobban megnézzük tetteit, gondolatait, vallomásait és szerepét a forradalomban meg hatását a közgondolkodásban, akkor egy olyan figurát látunk, akit egyik rendszer sem szívesen látna sem a saját soraiban, sem az ellenzékében. Egy nyugtalan, örök lázadó, semmilyen tekintélyt nem tisztelő, forrófejű zavargó, aki rossz hatással van az ifjúságra, időnként mosdatlan beszédű, kiszámíthatatlanul indulatba forduló alak. Valamiféle tehetsége azért volt, ez tagadhatatlan.
Ha még jobban megnézzük a nagy ünneplések eseményeit és tárgyi emlékeit, akkor azt látjuk, hogy az aktuális rezsim hivatásos művészei, kinevezett zsenijei tervezték, szervezték és bonyolították a megemlékezések méltóságos eseményeit. Hol proletárforradalmár a költő, hol haldokló hazafi Segesvár közelében, s kihulló vérével írja a földre, hogy HAZÁM, hol meg rockegyüttesek segédszövege hazafias indulatokhoz. Díszkiadások, filmek, szobrok és emlékművek, jól fizető megrendelések az aktuális hatalom szája íze szerint, és természetesen ők állták a cechet. De valahogy mindig azon a színvonalon ragad, ahol megemlékezői állnak, s azt hiszik, éppen együtt szárnyalnak a zsenivel.
A költő nyugszik jeltelen tömegsírjában, és nem bántja már az egy gondolat.
