Természetesen a másik oldal véleménye szerint a teljes politikai garnitúra kontraszelektált. A kormánypártiak azért, mert akár 135 majmot is be lehetne tanítani arra, hogy a megfelelő gombot nyomja szavazáskor, az ellenoldal pedig azért, mert már a negyedik választást bukják el ugyanazokkal a lejárt szavatosságú emberekkel. Megélhetési politikus mind.
Ám kellenek – talán nem politikusi, hanem egyéb, nem éppen jellemóriásokra utaló – képességek a pozíciók megszerzéséhez és megtartásához. Kormánypártiként az önfeladásig feszített lojalitás, amikor az ember már nem csak mondja, hanem hiszi is a központilag lebutított, primitív üzeneteket. Ellenzékiként pedig a győzelem esélye nélkül, folyvást panaszolva az egyenlőtlen feltételeket, azért mégis föltüzelni tömegekben a hitet, amellyel beröpítenek bennünket, kiválasztottakat a parlamentbe.
Egy brancs ez, mondja a hitetlen, színház az egész parlamenti komédia, leosztott szerepekkel, ősidőktől állandó karakterekkel, fordulatokkal és cselekménnyel.
Valóban sajátosan mucsai a parlamentarizmusnak az a formája, ami nálunk kialakult. Nem minta nélküli a magyar történelemben. Van ugye a kormánypárti koalíció, amely bármit meg tud szavazni a kétharmados többségével, ráadásul vészhelyzeti felhatalmazással is bír a szomszédban zajló háború okán. Ebben a rendszerben az ellenzék tevékenysége a többség bírálatában kimerül, s hogy médiavisszhangja legalább legyen, mindenféle performanszokkal, feliratokkal, dudálásokkal próbálja felhívni magára a figyelmet. Ez így ment tizenkét évig. Látható eredménnyel: maga a parlamentarizmus vált önmaga kontraproduktív árnyékává.
A szekértáborokba szakadt szavazótömeget a gyűlölet tartja egyben. Nemhogy pártot váltani, de a másik érveit megérteni sem szándékozó szurkolótábor a parlamentet ezen csatározás elsődleges terepének tekinti, ahol a mi választottunk keményen megmondja a másiknak, aki viszont gyűlöletesen és felháborítóan viselkedik.
A magyar választópolgárok többsége szerint így van jól minden, folytatjuk. Mi meg elemezgetjük.
