Milyen keresztény az, aki összeesketné a meleg párokat? Milyen keresztény az, aki át akarja nevelni a homoszexuális embereket? Milyen keresztény az, aki engedélyezné az abortuszt, és milyen az, aki az anya életének veszélyeztetése esetén is ellenzi a terhesség megszakítását? És helyes-e az egyház belügyének tekinteni a fiatalkorúak megrontását, a papi pedofíliát, vagy ki kell vinni az ügyeket a nyilvánosság elé?
Nagyon ingoványos terep ez a harcos vallásosság, különösen egy kereszténydemokráciában. Mert kap egy plusz svungot attól, hogy a politikusok szívesen és nyilvánosan körmenetelnek, pápalátogatnak, egyháztámogatnak, és mindezek következményeképpen példát mutatnak a tízparancsolat témakörében.
Magyarországon a nagy nyilvánosság előtt zajlanak az egyházi csörték, és nyilvánvalóan az orbáni rendszerhez való viszony itt is a választóvonal, mint mindenben. A nyáj és az elkóborolt bárány meg a jó pásztor története. Vallásos közösség, amelyet a gyűlölet tart egyben.
Ez az a terep, harcmező, ahol a naiv vakhit meg a képmutató cinizmus oly szívesen találkozik. Hagyományosan a baloldal a felvilágosodás örökségeként harcot hirdetett az egyházak és a klérus ellen, ez a bélyeg rajtuk marad, akármit tesznek, s így mehet a szavazat azokra, akik nem különbek, de legalább hisznek Istenben.
A Biblia eléggé sokrétű és vastag könyv ahhoz, hogy minden állításhoz találjunk benne megerősítő idézetet. A vitázó felek pedig mintha mind a saját közönségükhöz szólnának, mivel a másik oldal ugyanolyan vakhittel van felvértezve, a meggyőzésre esély sincs. A politikai nyilvánosság azt is elbírja, hogy demens vénembernek titulálják a pápát, valamint képmutatók cselszövésének tekintsük a politikai vallásosságot.
És akkor az igazi hívő tudja, amit hisz, elfogadja, hogy vannak a világban más nézetek és hitek, mindemellett ő kerüli a vitát, nem gyűlöl és nem harcol, derűsen és kiegyensúlyozottan éli mindennapjait. Megadja Istennek, ami az Istené, és a császárnak, ami a császáré. És sosem téveszti össze ezt a kettőt.
