Régi történet következik. A rendszerváltás hajnalán aktívan politizáltam, mint oly sokan az országban, s vidéki konzervatív személyként (az irodalom népies és urbánus vonulatát egyformán olvasva, s tudva a kettő között húzódó árokról) az MDF-et választottam, elszántan követve az SZDSZ értelmiségi megmozdulásait is… Szóval valami nagy egységnek gondoltam a pártállam lebontására gyürkőző új politikai kezdeményeket, s naivan olvasva Bibót a demokráciáról, hittem egy igazságosabb jövőben.
Akkoriban volt az MDF első országos gyűlése. Összejöttünk párszázan az ország minden sarkából lelkesen, s választottunk magunk közül vezetőséget, bizottságokat, különféle delegációkat és tisztviselőket. A tömegből csak az országos neveket meg a saját megyéből érkezetteket ismertük, de összekovácsolt bennünket a nagy közös cél. És volt egy választás, talán valami országos nagyválasztmányt szavaztunk meg, aminek első lépése a jelölés volt. Odalépett valaki a mikrofonhoz, bemondott egy nevet, s kézfölemeléssel megszavaztuk, hogy rákerüljön a listára, amelyből majd titkosan választunk. Repkedtek a nevek, emelkedtek a kezek, vagy kétszáz név került fel szinte mechanikusan.
Amikor támadt egy kis zavar, egy név elhangzása után már emeltük volna a kezünket, amikor egy nő ugrott a mikrofon elé, s indulatosan belemondta, hogy ez az ember egy rongy, egy senki, nem érdemli meg, hogy akármilyen posztot is betöltsön a mi szervezetünkben. Megállt egy pillanatra a gépies folyamat. A hölgy mondhatott volna egy vádbeszédet, de a minősítés után nem folytatta. Odaléphetett volna a megvádolt, hogy megvédje magát, ő sem tette. Mígnem egy hang bekiáltotta: Biztos házasságot ígért… Nagy nevetés, aztán folytattuk tovább a jelölést.
A címben idézett minősítést Király Júlia (a Nemzeti Bank korábbi elnöke) mondta az ellenzék köztársaságielnök-jelöltjéről, Róna Péter közgazdászról. A sajtó fölidéz a devizahitelezés kezdeteiből egy vitát, amikor a két fél eltérő állásponton volt, s vélhetően ott ered a kölcsönös ellenszenv. Ma már kit izgat?
Ami különös és szép ebben a zűrzavaros, egyre vállalhatatlanabb jelzőkkel dobálózó nyilvánosságunkban, hogy egyszerű, mondhatnánk bájosan esetlen szavakkal minősít, egyszerre ítélkezve és megbocsátva, hiszen mind emberek vagyunk apró huncutságokkal és gazemberségekkel.
