Konrad Lorenz a vadlibák viselkedésének kutatása során leír egy érdekes folyamatot. Legelésznek a libák egy mezőn, és időnként gágogást hallunk. Ez azt jelenti: jól vagyunk, minden rendben, nincs veszély, szépen étkezünk. Aztán felhangzik egy másik gágá, mely szerint elég volt ebből a helyből, menjünk tovább. Ahogy telik az idő, s telnek a zúzák, lassan többségbe kerül, a menjünk innen kijelentés, és akkor szárnyra kapnak. S van még egy jelzés, a veszélyre figyelmeztető riasztás, akkor mindenkinek menekülnie kell.
Valószínű ősi, közös viselkedésformáról van szó, emberi közösségekben is megfigyelhető a közös cselekvést kísérő kommunikáció, amelyben a többség akarata dönt a tennivalókról, és az idő folyamán a közös akarat is változik a szükségleteknek megfelelően.
Az egyik ilyen közösség a parlamentben ülő Fidesz frakció, amely mindig és egységesen ugyanazt gondolja, és ugyanazt szavazza meg kivétel nélkül. Ne felejtsük el a KDNP-t, amely benne van ebben a csapatban. (Mellékesen: rendkívül érdekes, hogy ameddig az orvosi kamara megszüntetésétől a nyugdíjpénztárak fölszámolásáig mindent megszavaztak egy emberként, kivétel nélkül, addig Finnország és Svédország NATO-csatlakozásának megszavazása ügyében arról tájékoztatnak, hogy a frakción belül vannak OV-ével ellentétes vélemények.)
Az idejében leadott vészkiáltások (ezek elvennék a rezsicsökkentést, beengednék a migránsokat, háborúba küldenék a fiainkat) összerántják a szavazótábort, és mindent fölülírva egységes cselekvésre késztetik a közösséget.
És – ha szabad ezen a vonalon jóslásokba bocsátkozni –, most még túlnyomó többségben vannak azok a vélemények, hogy Ukrajnát segíteni kell fegyverrel is az orosz agresszió ellenében. De már egyre gyakrabban felhangoznak azok a kiáltások, amelyek szerint véget kell vetni a vérontásnak, és tárgyalóasztalhoz kell kényszeríteni a háborúzó feleket.