A politika céljának kijelölésében két markáns nézet létezik. Az egyszerűbb szerint a többség elégedettsége a cél, tehát adni kell gyorsan, azonnal, osztogatni, kellemes alávetettségben tartani a népet. A bonyolultabb hosszabb távon próbálja ugyanezeket a célokat megvalósítani. A pillanat uralása vagy távlati célok kitűzése, utóbbihoz erős közösségi hit és bizalom szükséges. Mindemellett el kell fedni az uralkodó osztály harácsolását, amely konstans állandó.
Magyarország jelenlegi kormányának volt tizenkét jó éve, amelyekben az első cél hosszú távon megvalósíthatónak tűnt. Hogy ezt a politikai zsenialitás vagy a világhelyzet nyugalma tette lehetővé, nem tudhatjuk. Találgatunk.
Mindenesetre létrejött ezáltal egy masszív két-két és fél milliós stabil szavazótábor, amely jóban-rosszban követi a vezért, és beszavazza bármikor kétharmaddal a hatalomba. Ennek a vakhitnek most jött el a próbája. Hogy vajon kitartanak-e a hívek akkor is, amikor beköszönt a hét szűk esztendő, amikor el kell fogadni, hogy szorítani kell a nadrágszíjon, és hinni tovább töretlenül.
A tömeglélektan rejtelmei éppen kipróbálás alatt. Tud-e a vezér mindenki számára megnyugtató védelmet ígérni? Vagy a valóság szorítása fölülírja a közös hitek kábulatát? Jönnek-e a fenyegető migránshadak? És háborúba sodródna-e az ország, ha elkezdenénk spórolni az energiával?
Szlovénia példája van frissen előttünk. Kormányváltás történt, és már bontják is a határkerítést.
Nálunk ellenben van gyűlöletbeszéd, határkerítés-magasítás, fizetésemelés katonáknak és rendőröknek, valamint a baloldal tehet mindenről.
Meg Putyin elvtárs hazardírozó világpolitikai játéka. Ő zárja el előbb a csapokat, vagy Európa szakad le gyorsabban az orosz függőségről? Senki nem áll pillanatnyilag nyerésre. Kicsiny kompország irányt vált-e végre, vagy marad a pávatáncnak nevezett sodródás?