Az ájultan földön fekvő legyőzöttet még rugdossuk egy kicsit, ahogy a száguldó gyorsvonatot sem lehet egyszerre megállítani, aztán körülnézünk, hogy mi a teendő.
Kemények voltunk, céltudatosak és könyörtelenek. Elemezgethetnek odaát mindenféle körülményeket, megnevezhetnek túlsúlyokat, papolhatnak lejtős pályáról meg igazságtalan rendszerről – egyedül a győzelem a fontos, az meg megvan. Vitathatatlanul.
Kemény meccs volt, röpködtek a hazaárulózások, érzelmi, indulati reakciókra kellett ingerelni a választópolgárokat, kicsi fenyegetéssel is, hogy nagyon rossz lesz neked, ha nem a győztes oldalán találod magad. És nagyon győztünk. Működött a stratégia, lépésről lépésre megvalósult a taktika, mindenki tudta a helyét és a feladatát. Várakozás felett elégedettek lehetünk.
Ilyenkor a verseny- és küzdősportokban az ellenfelek összeölelkeznek, a vesztes gratulál, a győztes pedig tudja, milyen kicsin is múlik az elsöprő diadal. Minden mérkőzés kétesélyes.
De nem lehet megbocsátani annak, aki kétségbe vonta a mi sportszerűségünket, aki hazugnak nevezte a vezérünket, aki külső rontó hatalmakkal szövetkezett ellenünk, aki puszta hataloméhségből indult a küzdelembe, aki annyi rosszat mondott ránk, aki elárulta a hazát. Vérig sértettek bennünket, s ez nem múlik azzal, hogy ők alulmaradtak.
Mert mi is lenne, ha karba tett kézzel, elégedetten hátradőlnénk? Az olyan lenne, mint amikor az őrző elalszik a strázsán. Bizonyára ugyanannyi pénz és erőforrás nem lesz a továbbiakban, mint volt a csata idején, de folytatni kell a küzdelmet (meg a jól megérdemelt jutalom sem maradhat el), és kommunikálni kell ellenszélben az eredményeket, a győzelem után beállott szép új világot.
Ezért harcoltunk, és a harc sosem ér véget, mindig lesz ellenség. Ez a kenyerünk.
