Vagy a harmadik alternatíva, a negyedik dimenzió, az ötödik elem, a tizenharmadik apostol és így tovább.
Időnként felbukkan a politikai publicisztika hasábjain a fogalom: az emberarcú politikus. Rövid életű címke, hamar lekopik, elhasználódik, cáfolódik viselője által általában. Mert vagy pillanatnyi üzemzavar lépett fel a kormányzati kommunikációban, ami igencsak ritka, és nagyon váratlan eseménynek kell bekövetkeznie, hogy ne jusson eszébe az illetőnek a mindenre rávágható Gyurcsány–Soros, avagy éppen az fordul elő, hogy az adrenalin túlteng valamely politikusban, s önhittségében azt hiszi, hogy ő annyira eredeti világmagyarázattal rendelkezik, amitől mindenki elájul, illetve annyira biztos a helye a csapatban, hogy kiénekelhet a kórusból. Mindenesetre egy pillanatig úgy tűnik, hogy a józan ész felülkerekedett a központi direktívákon, és úgy hisszük, hogy ez tartósan így maradhat. De sohasem.
Van még az emberarcúságnak egy mesterséges változata. Ebben az új közösségimédiás korszakban fölépítik profi eszközökkel a politikus és a közönség közé az egyszerű, hétköznapi keresztény profilját, mindannyiunk példaképét. A politikus főz, takarít, gyereket nevel, karácsonyfát díszít, könyvet olvas, s ettől a rajongói elalélnak, a másik tábor utálkozik, leleplez, átlát a szitán. Művi, megcsinált, nem valódi. Működése a népmesék eszközkészletét idézi, ilyennek képzeli az egyszeri ember a királyt, az urat, a vezért, ők meg megfelelnek az elvárásnak.
És akkor még belejöttek a képbe azok, akik őszintén magukat adják az emberi esendőséghez, a mekis kosztot, a parizert, a disznózsíros magyarosságot, Trump, Jakab, Németh Szilárd.
Az emberarchoz hozzátartozik a gyarlóság, a hiba, a bűn. Természetesen csak a megbocsátható, például dohányzós képet már keresve sem találni, nem is beszélve az alkoholról és más tudatmódosító anyagokról. Egy kicsit zseniális, egy kicsit alpári. De még mindig jobb, mintha csak az ideológiát meg a jelszavakat harsognák.
