Hazai sajtó (és politikai) viszonyaink egyik legaljasabb mondata kezdődik így. Nyilatkozik a politikus, újságcikk, riport születik. Felépül egy szöveg, amelynek szabályait a másik (mások) értelme felé fordulás adja. Vizsgálódásunknak nem tárgya az igazságtartalom, vagy éppen az a közhely, hogy a politikusok mind és mindenkor hazudnak. Itt válogatás nélkül minden oldal politikusa, szóvivője, szimpatizánsa van tollhegyre tűzve.
Hanem a megnyilatkozásra születő reakciók. Minél magasabb a miniszteriális szint, annál több a reakció, elemzés, értelmezés, mit is akart mondani a költő. És ekkor kerül a szövegbe az a bezzeg arról nem beszél, hogy… Nyilván ezer dolgot lehet említeni, nagy a szótár, ami nem szerepelt a megnyilatkozásban. De ez a konkrét egyetlen úgy van hiányolva, hogy a beszélő tudatosan, sőt aljas, megtévesztő szándékkal kihagyta a gondolatmenetből.
Mindannyian kanyargunk erre-arra mondanivalónk kifejtésekor, és azt a látszatot adjuk el, mintha nyílegyenesen haladnánk. És nyilván, kerüljük azokat a szavakat, eseményeket, amelyek felidézése rossz színben tüntetne fel bennünket. Ebben az esetben a politikusról feltételezzük (azt sugalljuk), hogy megfontoltan alávaló szándékkal hagyta ki mondanivalójából az általunk hiányoltat.
Természetesen sosem tudhatjuk, milyen gondolatok kavarognak a másik beszélő fejében, és nyilvánvalónak tartjuk, hogy senki sem beszél maga ellen. Ellenben az így fogalmazó és vádoló mondatok különösen elvetemült figurának állítják be a megbíráltat, mert – ugye – van takargatnivalója, és éppen most lett leleplezve.