Képzeljük el, hogy fiatalon részt veszünk egy sivatagi fesztiválon, és gépfegyverrel közénk lőnek, vagy egy kisgyermekes családot Gázában, ahol nincs víz villany, fűtés, a boltok polcai üresek, megszűntek az élet feltételei. Kit sajnálunk jobban? Elköteleződés kérdése. Mindkét fél kiirtani akar az utolsó írmagig, a csecsemőig, mert ha felnő, terrorista lesz belőle vagy ellenség.
Még bele sem fásultunk teljesen az ukrán helyzetbe, ahol millió dolláros technikák harcolnak egymással, relatíve kevés áldozattal. Itt meg a múlt századi technika szed ezerszám áldozatot. Olcsón előállított kézműves rakéták, kerítésbontó munkagépek, ártatlanul legyilkoltak sorozatlövő géppisztollyal.
Ilyenkor legszívesebben a magyar kormány álláspontjára helyezkedne az ember: üljenek le egy hosszú asztal köré, tárgyaljanak a békéről mint a jó keresztények, csak vessenek már véget az oda- és visszacsapásoknak, az ártatlanok szenvedésének. Legyen béke! De mindig van bosszú, és megtorlás oktató szándékkal. Hegyi Karabah már megint ott van a hírekben, a Tajvani szorosban folyamatos az elrettentő felvonulás, és abban sem vagyok biztos, hogy a délszláv háborúk megnyugtató módon zárultak. És vannak saját őrültjeink, akik harcba szállnának az egykori Nagymagyarország visszaálítása céljából. Sose lesz ennek vége!
Meg adott hozzá az aktuális világpolitikai helyzet. 68-ban volt egy arab-izraeli háború, akkor született az alábbi vicc: A fegyverszünet idejére egy hatalmas függönyt feszítenek a harcvonal fölé, amely elválasztja feleket. Egy izraeli katona megemeli kicsit a függönyt és átles a túloldalra. Ott egy ellenséges katona ráförmed. – Mi van, nem láttál még arab katonát, jopp tvojú mátty.