Egy klasszikus idézet a hőskorból, amely múlóban van. Csak azt látjuk, hogy még nem fújták le a meccset, néhány pocakos kergeti a labdát egyre fáradtabban. A pályagondnok készül hazafelé, még le kell kapcsolnia a villanyt, amikor az urak megunják.
Most az a nagy kérdés, hogy mi lesz a Fidesz után. Előbb omlik-e össze gazdaságilag az
ország, mint megjelenik a választók gondolkodásában egy ok-okozati következtetés. Dél-Amerikai operettdiktatúra leszünk csillagjáró korrupcióval, vagy van, lehetséges mozdulás a normalitás irányába? Reménykedjünk.
A rendszerváltás táján az volt a Fidesz nagy újdonsága, hogy rokonszenves fiatalok jelentek meg az addigra elöregedett elitben, és azóta folyton jótanulóként sajátítják el a hatalmi technikákat. A rendszerváltás lázában forgolódó ország egyik fele úgy gondolta, hogy folytatni lehet, ahol 48-ban abbamaradt, a másik fele valami megreformált kádárizmusban reménykedett.
Ehhez képest a liberális fidesz kivonult a Trianon-megemlékezésről, és valami
új ötletet és hangvételt képviselt üdítő eredetiséggel. Azóta – látjuk – hová fejlődtek. Az
átlagos választó megvehető néhány jólhangzó szlogennel, gondolatokkal nem kell terhelni őket, az olyan értelmiségi hebrencskedés.
A működés mechanizmusához egy adalék, valamikor a 90-es évek elején a déli Pályaudvar metrómegállóban várakoztam, amikor szemben megjelentek egyetemistaforma leányok a másik oldalon, szemben, két vágány távolságban, és vadul elkezdtek átintegetni (ott a Deutsch Tomi, sikoltozták). Jobbra nézek, két hellyel mellettem ott várakozott az ifjú parlamenti képviselő, aki aránylag szerényen viselte a megnyilvánuló népszerűséget. Visszaintegetett, és hatalmas örömöt váltott ki a másik oldalon. Effajta népszerűséget akkor láttam először.
Azóta eljutottunk oda, hogy megvan a megreformált kádárizmus némi horthyzmussal
megkeverve, mintha a rendszerváltás össznépi igénye valósulna éppen meg.
Rovat: VÉLEM ÉN
