Mióta pártunk rájött, hogy az illiberális szó nem hangzik jól a műveltebb nagyvilágban, áttértek a kereszténydemokrácia szakkifejezésre, amely sok európai példa nyomán nagyon is létező politikai irányzat. Leggyakrabban katolikus alap- beállítottságú kisebb pártok erős szociális érzékenységgel.
Idehaza teljes a zűrzavar. Már a rendszerváltás táján érződött, hogy szükség van ilyesmire, a Kereszténydemokrata Néppárt nulla ismertséggel, pusztán a nevével átlépte a parlamenti küszöböt, s azóta is része a hazai parlamentarizmusnak. És már akkor is idejétmúltan dohosnak érződött a kisgazdák ’Isten, haza, család’ jelszava, de erre is voltak vevők a választók köréből. A gondolkodó ember elismerően biccent egyet: a politikai gyakorlat inkább az érzelem, mint az értelem eszköztára.
A hazai egyházak (már az elismertek) szépen beállnak a politika által megadott irányvonalba, ezért állami támogatás jár, oly mértékű, hogy akár a pápával is érdemes dacolni érte.
Újabban, vagy talán már régebben is, magukat valódi kereszténynek (keresztyénnek) valló emberek számon kérik az uralkodó eliten a kereszténység alapértékeit, szembesítik a korrupcióba és hazugságokba fulladó kormányozókat a tízparancsolat törvényeivel. Természetesen előre megjósolható eredménnyel. A nagy nyilvánosságon belül úgy tűnik, mintha értelmes vita folyna valami mindenkit érintő kérdésről.
Egy politikai termék sikerességéről beszélünk, mint akármely mosóporéról. A baloldal hagyományosan ’felvilágosult’, ha újabban nem is vallás-, de klérusellenes, és elválasztaná az államhatalmat az egyháztól. Ami legalább egy évszázada nyugati vívmány, s kellő alapot ad az iszlám berendezkedés alsóbbrendűségének megítéléséhez.
A legnaivabb igazhívőtől a vallásfilozófiailag képzett teológusig, és a Szent Ferencesen tiszta hittől a legcinikusabb képmutatásig széles a spektrum. És nagyon sokan vannak azok is, akiknek vallásháború a négyévenkénti választás.
