Marxék valamikor a XIX. században úgy látták, hogy a klasszikus kapitalizmus előrehaladása csak növeli az egyenlőtlenségeket. Az ipari fejlődés csak megsokszorozza az emberi lét alatt tengődők számát, kiterjeszti a nyomornegyedeket, csökkenti a tömegek várható átlagéletkorát, betegségek, éhezés és elsatnyulás vár az emberiség nagyobb részére. És még a XX. század elején is a szociális érzékenységgel megáldott írók, gondolkodók így látták a világ helyzetét.
És erre kerestek gyógyírt a társadalmi átalakítók, s ment el a XX. század nagyobb része a szocializmusnak és fasizmusnak nevezett nagy kísérletekkel. Nem véletlen, hogy szitokszavakká és megbélyegző pecsétekké váltak az említett szavak.
A közös a két társadalomalakító kísérletben a propaganda mindenhatósága. Ha tömegek hisznek az eszme vagy a vezér nagyszerűségében, akkor százezer és millió emberélet sem nagy ár a közös cél eléréséig. És tényként lehet leszögezni, hogy a világ fejlett felén szociálisan és emberjogi szempontból igazságosabb társadalmak alakultak, kisebb lett az ember alatti létben sínylődők aránya, bár az egyenlőtlenségek azért tovább növekedtek.
És a propaganda mindenhatósága megmaradt, csak eszközeiben változott. A jelen tendenciái mindig tartalmazzák a jövő irányait, s általában a rossz, a félelmetes, az ijesztő bekövetkeztét várjuk. Ennek elkerülését ígérik a vezérek. Hogy minket nem rángatnak bele a háborúba, a mi fiainkat nem viszik a harctérre, a rántott húsunk (benzinünk, olcsó étolajunk, lisztünk és cukrunk) holnap is meglesz.
Marxék azt jósolták, hogy a kisemmizettek egyszer csak elérik azt a kritikus tömeget, ami forradalommal követeli ki a társadalmi átalakulást éppen a fejlettebb kapitalista államokban. Nem lett igazuk, ahogy a jövőt megtervezőknek általában.
Mostanában az orosz–ukrán háborútól a környezetpusztításig, a világ újrafelosztásától az energiaválságig bővelkedünk a jövőbelátó jóslatokban. Sose tudjuk meg a végkifejletet, mert Keynesnek van igaza: hosszú távon mindannyian halottak vagyunk.