Hogy mi vár ránk, jóslatokban nincs hiány. Virológusok, statisztikusok és a matematika művelői végzik a valószínűségszámításokat, s közlik velünk, hogy újabb és újabb hullámokban fog támadni a vírus, ha nem ez, akkor egy másik, de sebaj, a laboratóriumokban már a kipróbálás fázisában van a csodavakcina, ami mindent gyógyít, másoktól meg azt tudjuk meg, hogy az omikron már eleve egy gyengébb mutáció, tovább fog gyengülni a kórság, s úgy fogunk rá tekinteni, mint egy átlagos influenzára. Az a szép ebben, hogy valakinek igaza lesz. Árnyalatnyi különbség a tévedők álláspontja, addig mindenki elfelejti, és lehet gőzerővel nyilatkozni, a védekezés arcaként és a tudomány felkentjeként hosszú távú prognózisokkal.
Az a helyzet, hogy végül is megtanultunk együtt élni ezzel a világnyavalyával. Hírolvasóként látjuk, hogy földrészenként, országonként különféle intézkedésekkel kísérleteznek a kormányok, egyszerre figyelve a tudomány meg a közhangulat véleményére. És egészen fejletlen országok megússzák alacsony átoltottság mellett is, mások a teljes bezárkózás állapotában aránytalanul korlátozzák az állampolgárok szabadságát, másutt meg tüntetnek a minimális rendszabályok ellen. És még tegyük hozzá, hogy különböző politikai oldalak is rárepülnek a tömeges hangulatokra, és teljes lesz a káosz.
A hétköznapokban egyszerűbb a helyzet, a kisboltban, kocsmában, étteremben, ahol a törzsközönség minden tagja ismeri egymást, nem hordunk maszkot, a multinál fegyelem van, bár a szorgos polcfeltöltők lazán az orruk alá húzzák a védelmi kötelezőt. A távolságtartáshoz felfestettek jeleket, milyen messze álljunk egymástól, senki nem foglalkozik vele. Az unokák egy-egy heteket otthon töltenek, hol valamelyik osztálytárs betegsége miatt rendeltek el karantént, hol a pedagógus nem akarja oltatni magát, s nincs aki tanítson. Lazán vesszük a dolgokat, mint a hazai járványkezelés.
Ebben az életnek nevezett nehezen definiálható furcsaságban igyekszünk elviselhetővé alakítani a körülményeket.