Rokonszenves műfaj ebben a mozgóképes időszakban a filmes tudósítás különféle menetekről, tüntetésekről, élőláncokról. Az újságíró egy szem kamerával megközelíti a tömeget, és látszólag véletlenszerűen megszólít embereket, miért vannak itt, mi mellett vagy ellen demonstrálnak. Természetesen nem mindegy, melyik média milyen előzetes véleménnyel tudósít látszólag függetlenül. A megszólalók látszólag olyanok, mint mi vagyunk. Nem beszélnek csúnyán, nem szélsőséges se a véleményük, se az öltözetük, és kulturáltan előadják a kormány vagy az ellenzék pár mondatban összefoglalható álláspontját.
A televíziós filmhíradók idejéből megörökölt műfaj, régebben nem lehetett utánanézni, hogy ki nyilatkozik és mennyire manipulált a felvétel. Ellenben manapság néhány mozdulattal utána lehet nézni, kiféle, miféle a rokonszenves civil, és nagyon gyakran kiderül, hogy ő a párt jól fizetett vidéki képviselője. Ügyes újságírók a másik táborból elvégzik ezt a munkát is.
És még a mondanivaló! Nem akarunk hinni a fülünknek, mennyire komolyan előadható az aktuális mantra gondolkodással kiküzdött személyes véleményként. Nem sokban különbözik ez attól, amikor lapok sorában találja ugyanazt a központi véleményt az ember, amikor jól fizetett sajtómunkások nyalják föl magukat a vezér legalsó gondolatáig.
Látszólag kormány és ellenzék ugyanazokat az eszközöket használja. Bár nemzetközi összehasonlításban nem találunk demokratikus mintákat.
Működő demokráciákban, amikor a polgárok nagyjából elégedettek a dolgok menetével, akkor élik unalmas mindennapjaikat, eszükbe sem jut támogatólag demonstrálni, ha pedig felüti fejét az elégedetlenség, akkor tömegek mennek az utcára, az ellenzék ugrásra készen várakozik, s a kormány lemond. Ellenben diktatúrákban népünnepély és békemenet, lelkes tömeg és ragyogó szónoklat, harci jelszavak és hangos béke-üvöltés. A polgárok erős késztetést éreznek szimpátiájuk kimutatására.