Csak annyi a dolgom, hogy ezen a szakaszon senki ne jusson át.
De egyre csak jönnek eszetlenül. Hogy miben bíznak egy géppuskával szemben?! Civilek. A maguk módján tisztában vannak a veszéllyel, és próbálnak védekezni, cikk-cakkban futni, hirtelen irányt változtatni.
Nekem kényelmes, jó helyem van, csak fekszem a géppuska mögött, szemem a
kijelölt szakaszon, ujjam az elsütő billentyűn. Egyszerűbb, mint a tegnapi, akkor egy
kislányt kellett biztosítani, aki ült egy bodegában, a sorbanállók benyújtották az
útlevelüket, és kaptak bele egy pecsétet. Időnként elfáradnak az emberek a
várakozásban, és veszélyesen billegni kezd a bodega, ilyenkor ránt az ember egyet
a zárszerkezeten, a fémes csattanásra mindenki összekapja magát.
A lényeg, hogy nem kell sokat töprengeni. Katona vagy, végrehajtod a parancsot,
csak ennyi.
Roppant érdekesen menekülnek a civilek, egy öreg botladozik bottal, esik-kel, nem lövök rá, kár a golyóért, elbukik magától, kisebb csapat, szétfutnak, ahányan annyifelé, ötletnek nem rossz, egyenként leszedem őket, egy nyolc-tíz éves profi bujócskázó-fogócskázó majdnem becsap, kétszer is eltűnik a szemem elől…
A sivatagban nincs hova elbújni, nem tudom, ezek miben reménykednek, mi elől
menekülnek.
Rovat: VÉLEM ÉN
