Krasznahorkai László: Nem az a cél, hogy egyszer majd sikeres író lehess

A Transtelex cikke. Nagyváradi interjú 2012-ben Krasznahorkai Lászlóval.

Telex

Október 9-én a Svéd Akadémia irodalmi Nobel-díjjal tüntette ki Krasznahorkai Lászlót. Az indoklás szerint műveiben „az apokaliptikus terror közepette is képes megmutatni a művészet erejét.” Krasznahorkai prózája mindig is a végletek felé fordult: a világ széthullásának képei, az emberi létezés határállapotai, a nyelv és gondolat kíméletlen következetessége teszi különössé és egyedivé.

Ebből az alkalomból közöljük azt a beszélgetést, amely 2012 áprilisában hangzott el Nagyváradon, a Törzsasztal sorozat részeként, az Ady Endre Líceumban. A több mint kétórás párbeszédben – amelyet Kőrössi P. József vezetett – Krasznahorkai az irodalom mai helyzetéről, a siker csapdáiról, és a művész erkölcsi felelősségéről beszélt.

A 2012-es nagyváradi beszélgetésből kiderül, hogy Krasznahorkai László számára az irodalom nem siker, nem karrier, hanem erkölcsi vállalás. Hogy az író dolga nem az, hogy eladhatóvá tegye a gondolatait, hanem hogy szembenézzen azzal a világgal, amelyben él – bármilyen kegyetlen vagy reménytelen is az. A kérdések ma is ugyanazok: Mi dolga van az irodalomnak egy válságos korban? Lehet-e a művészet árucikk? És mit ér egy mondat, ha nem az igazságra irányul?

Van egy vágyad. Azt nyilatkoztad, hogy olyan írók és kritikusok, akik áruba bocsátották magukat, ne beszéljenek irodalomról. Ez egy történelmi helyzet. Azokról beszélsz, akik itt szóba jöhetnek: a rendszerváltás után megtévedt emberek, akik azt hiszik, hogy élni csak híresen lehet, és akkor vagy sikeres, ha híres vagy, akik azt hiszik, hogy az élethez csak pénz kell.

Igen.

Kérem, ne botránkozzanak meg. Te pedig azt mondod, hogy az élethez krízis kell, szegénység kell, és lehetőleg ne legyen az ember sikeres. Mondja ezt egy olyan ember, aki egyre sikeresebb. Itt van, elhoztam a New Yorker frissen megjelent hasábjait: még azt is megemlítik, hogy az új könyveddel, a Sátántangóval, ami most jelenik meg Amerikában, a Nobel-díj várományosa vagy. Hogyan mondhatja ezt egy olyan fiatalember, aki mögött sok sikeres mű van, és sok mű van még előtte? Hogy mondhatod azt, hogy sikertelenség kell, kudarc kell, szegénység kell, mert csak akkor lehetsz igazán művész, akkor lehetsz önmagad?

Nagyon szép, provokatív kérdés.

Köszönöm.

Két dolgot lehet itt elmondani. Az egyik az, hogy az ember őszintén bevallja, hogy azért mond ilyeneket, mert ő maga gyenge volt, hogy azt az utat kövesse. Szívesen bevallanám neked is, de nem ez történt. Én ugyanazt csinálom. Nagyon csekély a lényegi változás ahhoz képest, ahogy huszonévesen, a nyolcvanas években kinéztem és ahogy most. Nem a külsőmre gondolok, hanem a gondolkodásomra.

Van azért egyfajta biztonságod, nem?

Nem. Sokkal inkább kitett az ember. Kelet-Európában még mindig abban élünk – még túl közel annak az élménye, hogy az irodalom milyen elképesztő presztízzsel bírt. Olyan világban is ismerős vagyok – vannak tapasztalataim a nyugat-európai, az amerikai, illetve a távol-keleti „deal”-ek kapcsán –, ahol a legdurvább, a legtapasztalhatóbb a változás. Ezek után az ember könnyedén – ha nem is könnyelműen – mondhatja azt, hogy mi egy kiéheztetett műfaj, egy korszak utolsó mohikánjai, hősei vagyunk. Legfeljebb ironikusan szórakoztatói. Abban a helyzetben, amikor az irodalomnak, az irodalmi műfajnak mint művészi önkifejezésnek, az emberi artikuláció formájának végjátékának vagyunk a szereplői, nem lehet úgy tenni, mintha ez a folyamat nem így lenne. Nem venni észre – pusztán önvédelemből vagy öncsalásból –, hogy itt végünk van, végjátéknak vagyunk a szereplői: nem lehet úgy tenni, mintha ez nem így lenne!
Az a mondat, amit nagyon sok kiadó – Kelet-Európában és Nyugat-Európában, például Németországban, ahol a könyvnek, az irodalomnak nagy presztízse, nagyon nagy rangja volt, és még mindig az – képvisel: igen, egy német nyelvű, svájci kiadó nyilatkozta egyszer, hogy a könyv az pontosan ugyanolyan áru. Azt ugyanúgy fel kell építeni, meg kell csinálni, az pénzbe kerül. Ő mindent megtesz azért, hogy dolgozhassak, de legyek a tudatában annak, hogy neki azért, hogy mindent megtehessen, hogy én dolgozhassak, írhassak, kiadhassák a könyveimet – neki ezért iszonyatosan sokat kell tennie, ami pénzbe kerül. Pénzt kell keresnie. Mivel lehet pénzt keresni egy könyvkiadónak? Eladja a könyveimet. Ő könyvkiadó. Az irodalom, a könyv pedig áru.

Gondolkodtam ezen. Hogy van ez? Nem, a könyv nem áru! Egyáltalán nem áru. Ki kell emelni minden művészeti alkotást. Ki kellett volna emelni. Nem vagyok „megoldó ember”. Fogalmam sincs, hogy ezt hogyan kell megoldani. A társadalom értelmes részének ki kell vonulnia az utcára: A KÖNYV NEM ÁRU!

Javaslom, amikor innen kimegyünk, mindenki vigyen magával egy táblát ezzel: A KÖNYV NEM ÁRU!

Aki azt gondolja, amit én, az semmiképpen ne az alapján határozza meg, hogy mit ír és hogyan ír, hogy azzal lesz-e sikeres. Az artikulációdat, a tevékenységedet ne az határozza meg, hogy mivel leszel sikeres, hanem a szellemi beállítódásod. Vagy az a rettenetes helyzet, hogy mások életével találkozol. Ki mit pillant meg az életből – legyen ez elég. Ne az határozza meg a tevékenységedet, hogy mivel leszel sikeres. Ne az legyen a cél, hogy sikeres legyél. Nem az a cél, hogy egyszer majd sikeres író lehess.Amikor ilyesmit olvasol vagy hallasz, amit a New Yorker ír – hogy te leszel a következő Nobel-díjas –, mit gondolsz?

Hát ez nyilvánvaló túlzás. Ezt a magyarországi lapok kapták fel, tették közhírré.De hát ez mégiscsak a New Yorker, komoly amerikai lap, ráadásul mindig komolyan vehető kulturális tartalommal…

Legyünk tisztességesek. A New Yorker egyik kitűnő – ha nem a legjobb – irodalomkritikusa nagyon sikeres, nagyon értelmes, csodálatos cikket írt, amit több millióan olvastak. Benne van egy mondat, amely több mellékmondatból áll. Az egyik mellékmondatban van egy zárójel, a zárójelben két kijelentés, ami arra vonatkozik, hogy jól beszélek németül – hiszen Németországban élek –, és ebben az országban már-már arról beszélnek, hogy talán Nobel-díj esélyes vagyok. A következő történt Magyarországon: több lapban – de nem csak bulvárlapokban, címeket nem mondok, de az MTI-ben is – ez így jelent meg, ha nem is szalagcímekben: „Krasznahorkai az új magyar Nobel-díjas?” Ez így ment végig. Teljesen reménytelen. De mivel teljesen reménytelen, elmondom: ez a Nobel-díj dolog is olyan, hogy nem magányos tevékenységet végző írók kapják. Iszonyatos munka van mögötte, iszonyatos lobbi van mögötte.

Kiadói lobbira gondolsz?

– Mindenféle lobbira. Ami nem törvénytelen, de így megy. Hogy ez a történet mire vet fényt? Arra, hogy mennyire elzárja Magyarország magát a külvilágtól. Arra, hogy sokkal kevésbé tájékozott a világirodalom eseményeiben, mint volt 1989 előtt. Sokkal inkább fényt vet ez az ügy Magyarország frusztráltságára. Iszonyatosan ki van éhezve a sikerre.És ha így lesz?

– Nem változik semmi.