Dávid Gyula – Mikó Imre: Petőfi Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972.
Köztudomású: alig van költő a világirodalomban, akinek egyéni sorsa annyira közösségi lenne, mint a Petőfié, akinek élete és művészete annyira elválaszthatatlanul fonódik eggyé. Ezért nem tudjuk úgy olvasni költeményeit, hogy ne idéződnének fel bennünk olvasás közben azok a körülmények, élethelyzetek (szakszerűbben szólva: vershelyzetek), amelyekben az ihlet megfogant. És talán ezért van az is, hogy Petőfi életéről legalább annyit írtak, mint lírájáról, mint magáról a Műről. Az első összefoglaló Petőfi-méltatások is inkább életrajziak. Elég, ha Gyulai Pál (1854) vagy Zilahy Károly (1864) ismert Petőfi-portréjára, Fischer Sándor (előbb németül megjelent) pályaképére (1890) vagy akár Endrődi Sándor Petőfi napjait számbavevő munkájára (1911) gondolunk. Horváth János 1922-ben megjelent Petőfi-monográfiájában egyéniség és költészet sajátos viszonyára építi ismert szerepjátszó elméletét, Illyés Gyula kivételes szépségű Petőfi-könyvében (1936) az eszményi élet – hogy úgy mondjam: ellenkező előjellel – kap különös hangsúlyt. De kiegészíthetném a sort újabb kutatásokkal is: Hatvány Lajos évtizedeken át készült ötkötetes dokumentum-gyűjteményével (I.–V. 1955 – 57; új kiadása: I.–II. 1967), Dienes András szenvedéllyel megírt Petőfi-könyveivel, Békés István, Mezősi Károly, Mártinkó András, Fekete Sándor Petőfi életpályáját előtérbe állító tanulmányaival, köteteivel.
A korai erdélyi Petőfi-kultusz különösen életrajzi jellegű, Petőfi eltűnésének valóságos irodalma alakult ki – a múlt század végi, főképp a kolozsvári és a székelyföldi lapok tele vannak ilyen közleményekkel (szemtanúk vallomásaival, hírekkel, legendákkal). A századvégi kolozsvári Petőfi-kutatókat a Petőfi-filológia megteremtői közt tartja számon az irodalomtörténet, s azt sem érdektelen megemlíteni, hogy az első tudományos Petőfi-életrajzot kolozsvári tudós, Ferenczi Zoltán írta meg, csaknem nyolc évtizeddel ezelőtt.
Alapjában véve Dávid Gyula és Mikó Imre munkája, a Petőfi Erdélyben is életrajz, egy év története a huszonhatból. Pontosabban: egy nagyon rövid élet tizenegy-tizenkét hónapjának dokumentáris felmutatása. A szerzők – bevallottan – nem a föltétlen újat mondás igényével láttak hozzá Petőfi erdélyi útjainak számbavételéhez. S ez érthető. Érthető, hisz a Petőfi-kutatás összegyűjtötte a költő életére és utóéletére vonatkozó tényeket, dokumentumokat – természetesen az erdélyi vonatkozásúakat is. 1909-ben Ferenczi, harminc év múlva Kristóf György, majd Dienes András követte nyomon erdélyi útján Petőfit –, hogy csak a kimondottan ilyen témájú munkákat, összefoglalásokat említsem.
Riporteri elevenséggel megírt dokumentumkötettel ajándékozott meg cserében a két kolozsvári kutató, Dávid Gyula és Mikó Imre. Könyvük a költő csaknem egy évi erdélyi tartózkodásának „külső” és „belső” feltérképezése – a már jelzett rendkívül gazdag irodalom alapján – az úti levelek, Petőfi-versek, haditudósítások, a korabeli sajtó, s bizonyos mértékig az egész életmű tükrében. S mert Petőfi erdélyi útjainak színhelyeire részben riporteri eszközökkel kalauzolnak el a könyv írói, élménnyé, elevenné tudják tenni a múltat. Ezért érezzük a kötetet dokumentumkönyvnek és egyben riportkönyvnek is. Olyan műnek, amely – mint Dávid Gyula nyilatkozta még munka közben – nem elégszik meg az események felidézésével és felsorakoztatásával; igyekszik feltárni azok „emberi és költői értelmét” is.
Jóllehet a szerzők elsősorban az eddigi kutatások eredményeire, gyűjteményekre támaszkodtak, gyakran kézbevettek eredeti forrásokat is: a különböző lapokban szétszórt cikkeket, emlékezéseket. Sikerül ezáltal helyenként gazdagítani, árnyalni eddigi ismereteinket. Gondolok itt elsősorban a századvégi kolozsvári lapok, folyóiratok, mindenekelőtt a kolozsvári Petőfi-kutatás műhelyének számító Petőfi-Múzeum nyolc évfolyamának (1888–1896) gyakori megidézésére, néhány frissebb, a hazai sajtóban megjelent cikk, beszámoló felhasználására. De fellapoztak korabeli erdélyi lapokat, például a Mikes Sámuel szerkesztette Erdélyi Híradót, a már alig elérhető, ugyancsak Kolozsvárt megjelenő Honvéd című lapot. Sőt meg nem jelent dokumentumok, így a Petőfi eltűnésével foglalkozó Haller József-levelek egy részének másolatai is előkerültek. Ugyanakkor gyakran hivatkoznak a román forradalom vezetőinek leveleire is.
A kézírásos dokumentumok kiegészítéseként kívánom megjegyezni: a kolozsvári Egyetemi Könyvtár kézirattárában megtalálható Haller József 35, Petőfi eltűnésével kapcsolatos levele, valamint Ferenczi Zoltán Petőfi-életrajzának kézirata. Ugyancsak itt került a kezembe jó néhány kézzel lemásolt Petőfi-vers (A királyokhoz című alatt ez áll: „Kérem barátságosan, hogy ezen verset mindennek ne adja a kezébe.”) És ha már lappangó dokumentumoknál, kéziratoknál tartunk, hadd idézzem a marosvásárhelyi Teleki Könyvtárban őrzött 1849-es Székely Naptárból a negyvennyolcas honvédhuszár, Imreh Sándor pár soros bejegyzését: „Véres csata Segesvár-Fehéregyháza közt, mely nagy vereséggel, azaz maroknyi hadseregünk szétverésével végződött. E csatában esett el koszorús költőnk, Petőfi Sándor. Sírja, melyben 20-23-ad magával pihen, az úgynevezett Lunka nagyrét keleti szegletétől vissza Fehéregyháza felé menve, mintegy 140-150 lépésre van az országúttól, délre hat lépés távolságra az országúttól a Csonta János szántóföldjén.” Oldalt még egy mondat: „Bem József tábornok vezényelt.” Érdekességként: a győzelmek piros, a két gyászos nap – a segesvári csata és a világosi fegyverletétel – pedig kék tintával vannak beírva a naptárba.
Dávid Gyula és Mikó Imre az eseményeket két nagy élménykör szerint csoportosítja: a szerelem és a szabadságharc, másként szólva: a házasság és a hadi események élményei szerint. Az első részben Júlia, a másodikban Bem kap nagyobb szerepet. Az egyiket a Szeptember végén kezdősorával, a másodikat a hajdani kolozsvári könyvkereskedő, Burián Pál emlékkönyvébe írt, 1849. február 26-i keltezésű vallomással („Lantom, kardom tied, oh, szabadság!”) jellemzik a szerzők. A rendelkezésükre álló adatokat, a sok-sok, nem egyszer egymásnak ellentmondó visszaemlékezést körültekintően építik be a könyvbe, figyelmeztetve az olvasót, ha egy lépést is tesznek a dokumentumoktól a legendák felé.
Érthető, hogy az első fejezetben nagyobb teret kapnak az intim vallomások: Júlia naplórészletei, a vendéglátók visszaemlékezései, a Szalontán (Aranynál) töltött napok meghitt emlékei, valamint a Koltót és környékét megelevenítő leírások, s a Petőfi-versek.
A könyv második felében a szabadságharc erdélyi küzdelmei, ütközetei kerülnek előtérbe. Petőfit mint a forradalmi katonáját látjuk, s a bőven idézett hiteles vallomások a Petőfi szellemét őrző legendákkal egészülnek ki. Rögtön hozzátehetjük: a dokumentumokat egységbe fogó értelmezés nem puszta „összekötő szöveg”, stílusban és hangnemben is a megidézett források jobb megértését szolgálja. Esetleg a dokumentumok és értelmezések arányán, illetve arányításán lehetne vitatkozni. A jól ismert versek idézését, jellemzésszerű bemutatását – épp a munka jellege miatt – talán rövidebbre lehetett volna fogni olykor. Hogy mit lehetett volna kihagyni, mi az, ami még belekerülhetett volna egy ilyen könyvbe, az eddig felgyülemlett kutatásokból – ezek olyan kérdések, amelyeket fel lehet ugyan tenni, de néhány lapnyi könyvismertető keretében aligha lenne értelme.
S bár az utóbbi időben megszoktuk, hogy kiadványaink egy részét képek kísérik, jelen esetben lehetetlen erről nem szólani. Mégpedig különös hangsúllyal, különös elismeréssel. A nagy szorgalommal és szenvedéllyel összegyűjtött óriási képanyag ugyanis a szó szoros értelmében szerves része a kötetnek, hozzátartozik a könyv műfajához. Széles réteg számára teszi hozzáférhetővé az eddig inkább csak szakberkekben ismerős tárgyi emlékeket. Ugyanakkor nem egy úgynevezett ismeretlen felvétel is bekerült a gyűjteménybe.
Mindent egybevetve: jelentős, szép munka Dávid Gyula és Mikó Imre könyve. A mindig eleven erdélyi Petőfi-kultusz újabb bizonyítéka, egyben a hazai Petőfi-irodalom kiemelkedő darabja. S egy-egy részletkérdésben Petőfi-képünk is teljesebbé vált általa.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 14. számában, 1973. április 6-án.