Lapjainkban, irodalmi vitáinkban egyre gyakrabban esik szó a dokumentáris irodalom kérdéseiről. Irodalomkritikánkban szinte sztereotípszerüen ismétlődnek az ilyen kifejezések: dokumentáris irodalom, tényirodalom, valóságirodalom, vallomásirodalom. Nemrég az Utunk kerekasztal-vitát is szentelt a témának.
Érthető ez az érdeklődés. Az utóbbi két-három évben napvilágot látott, illetve újra megjelentetett könyvek – köztük Sütő András mezőségi naplója, Nagy István önéletrajza, Méliusz József régebben írt, de csak most közreadott korrajza, Bálint Tibor regénye, Pusztai János kötetei, Szemlér Ferenc, Kacsó Sándor, Molter Károly, Kováts József, Kurkó Gyárfás életrajzi fogantatású írásainak újrakiadásai stb. – eleve kínálják az ilyen irányú vizsgálódást. Annál is inkább, mert – mint a kerekasztal-értekezlet hozzászólásaiból kiderül – a dokumentáris irodalommal kapcsolatos vélemények meglehetősen eltérőek, olykor éppen ellentmondanak egymásnak. Nemcsak Nagy István önéletrajzi regényét értelmezték a legkülönbözőbb módon a vita részvevői, hanem a tényirodalmat is. Marosi Péter megkísérli a pontosabb körülhatárolást: a megmódolást illetően a dokumentáris irodalmat mindenféle átpoétizálás, parabolizmus s a legkülönfélébb új hullámok ellenpólusaként fogja fel. Úgy vélem, lényeget feszegető a disztinkciója. Jordáky Lajos (s ezt is fontosnak tartom) a korhűséget állítja előtérbe, megformálásban azonban élesebb határt csak a dokumentum és az irodalmi értékű alkotás között lát. Tudtommal először mondja ki a romániai magyar irodalomra vonatkozóan: „A mi irodalmunkban minden társadalmi rétegnek megvan az önéletrajzszerű dokumentumirodalma”. Láng Gusztáv egy korszak embert (írót) formáló hatására helyezi a hangsúlyt, ugyanakkor – Sőni Pálhoz hasonlóan – a Marosi emlegette másik véglettel, az avantgarde-dal rokonítja, hozza összefüggésbe a dokumentumirodalmat. Végül Bálint Tibor a művészi elrendezést tekinti lényegesnek, és egyenesen erőszakosnak érzi a „tényirodalom” megnevezést.
Szükséges tehát a kérdésről beszélni. Nem érdektelen szemügyre venni: milyen „családja” van ennek az irodalomnak a romániai magyar prózában, milyen főbb formáit tudjuk megkülönböztetni (persze a teljességre való törekvés igénye nélkül). Ehhez azonban elengedhetetlenül szükséges a tényirodalom fogalomkörének legalább hozzávetőleges elhatárolása, értelmezése, sajátos jegyeinek kimutatása néhány mű kapcsán.
Elméleti alapvetésként lényegesnek és útbaigazitónak tartom a dokumentáris irodalom legkiválóbb hazai magyar ismerőjének, Csehi Gyulának az álláspontját, mely szerint: „a szépirodalomnak végső fokon két nagy ága van: a képzelet (fikció) irodalma és a dokumentum irodalma”. Ez utóbbinak – olvassuk ugyanebben a műben – „tematikus változatai s egyes alkotásai mindig határesetet képviselnek. Az ilyen művek az irodalmi ábrázolás és valamilyen más – nem esztétikai – terület metszési vonalán, illetve metszési felületén keletkeznek”. (Klio és Kalliopé. 1969. 257, 302 I.)
A döntő tehát a megformálás módja, az írói fikció mértéke. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy végső fokon minden irodalmi alkotásnak köze van a valósághoz, minden műben érvényesül valamilyen rendezési elv. Minket jelen esetben a mű és az élet viszonyának a milyensége érdekel, az a mód, ahogy a való világ darabjai beépülnek az adott műbe. Nem kell ugyanis bizonygatnunk, hogy vannak művek, amelyekben a valóság konkrét tényei erőteljesebben jelen vannak, amelyek közvetlenebbül őrzik a művészetté formált valóságrészt. Máskor épp az ellenkezője történik: a kapcsolat a két szféra között annyira áttételes, hogy az élményforrásul szolgáló valóság és a mű (annak sajátos törvényű valósága) között az összefüggések csak nagyon bonyolult formában jutnak kifejezésre. Az írói koncepció, az a bizonyos rendező elv éppúgy érvényesülhet az első esetben is, mint a másodikban, hisz már az se mindegy, hogy a való életből mit épít be a műbe az író „változatlanul”, különösebb művészi transzponálás nélkül. A meghatározó tehát a közlési mód. A tényirodalom – Marosi kifejezését elfogadva – a „tények nyelvén” szól az olvasóhoz, s az írói szándékban erőteljesebben benne van a mű tárgyául kiválasztott tárgyi valóság feltárásának igénye.
A fél évszázados romániai magyar próza vizsgálatában a legtágabb értelemben kell felfognunk a tényirodalom fogalmát. Egyik nagy csoportját olyan alkotásokkal jellemezném a leginkább, mint Nagy István Kolozsvár egykori kültelkeit leíró szociográfiai munkája, a Külváros (1939), illetve a mezőségi faluba elvezető Sütő-könyv. Más-más világ tárul fel e két könyvben, más a stiláris-nyelvi megformálásuk, nyilvánvaló viszont mindkettőnek a dokumentumjellege. Az egyik kimondott szociográfia, a másikban sok az ilyen elem. Nagy István – saját élettapasztalatai alapján – valósággal feltérképezi Kolozsvár hajdani külvárosi negyedeit. Pontos dokumentum a Külváros, műfaját tekintve mondhatni egyedülálló a romániai magyar irodalomban. (Kovács Katona Jenő tervezett még ehhez hasonló felmérést ugyanebben az időben a szilágysági falvakról, azonban a könyvnek csak néhány fejezete jelent meg a Korunk hasábjain. Az Erdélyi Enciklopédia adta volna ki Kallódó nép címmel.) Sütő András is ragaszkodik a tényekhez – nem egyszer „dokumentálja” is azokat –, de ebben a ténytiszteletben nagyobb szerepet kap a művészi általánosítás. Az író hősei szemével lát, sőt bizonyos mértékig maga is részese annak a világnak, amelyet leír, mégis konkrét élethelyzetei túlnőnek az egyszerű tényközlés szintjén. Saját és családja „eseteit”, élettapasztalatait országos üggyé, a térben és időben jól körülhatárolható eseményeket a művészi általánosítás síkjára tudja emelni.
A másik csoportba sorolnám az írói önéletrajzokat, valamint az önéletrajzi fogantatású korrajzokat, amilyen Kuncz Aladár háborús naplóregénye (Fekete kolostor), Kováts József kórházi naplója (Emberek útrakelnek), Nagy István életregénye (Sáncalja, Ki a sánc alól), Szemlér Ferenc könyve, a Más csillagon, Kacsó Sándor pszichológiai regénye, a Lélekvesztőn, Méliusz József történelmi összefüggéseket kereső vallomásos korképe, a Város a ködben. S bár tudom, hogy vitatható, idetartozónak vélem a „regényesítettebb” önvallomásokat is: a harmincas évek erdélyi magyar értelmiségi útkeresését ábrázoló Kacsó-regényt, a Vakvágányont, Molter Károly Tibold Mártonát, az újabbak közül Bálint Tibor regényét.
Életrajzok és korrajzok egyszerre e művek, s nem kétséges: dokumentáris jellegük eléggé különböző. Nagy István életrajzában az eseményeket történelmi perspektívából, az író mai tudatával látjuk, de a visszaemlékezésben mégsem vész el a pillanatnyi átélés ereje, nem mosódnak el a megidézett kor társadalmi és egyéni küzdelmei. A Más csillagon is számvetés, itt azonban sokkal inkább a lelki rezdülésekre figyelünk, arra a belső folyamatra, amely az öröknek hitt világból egy „más glóbus”-ra kerülő hősben végbemegy. Ez az önvizsgálat, az önboncoló, néha filozofáló meditálás esszéisztikussá teszi a stílust. (Van kritikusa, aki – némi túlzással – egyenesen esszének minősíti Szemlér nemrég kiadott önéletrajzi kötetének darabjait, köztük a Más csillagont is.) Az események lelki vetületeire figyelünk a Lélekvesztőnben is, az író, s általában a „lélekvesztő”-re került emberek vívódásaira. És akárcsak Kováts József kórházi naplójában, a vallomásosság itt is felfokozott líraiságot eredményez. Méliusz könyvével kapcsolatban érdemes emlékeztetni magának az írónak a nyilatkozatára. A Város a ködben műfajáról meditálva vallja meg: annak idején a harmincas évek magyar szociográfiai irodalma is inspirálta. Mint írja: „a könyv megírásába belejátszott az új magyar dokumentum-irodalom izgató élménye, útmutatása, felfedező kedve és ösztönzése is”. Egyik akkori levelében pedig „lírai szociográfiá”-nak mondja készülő művét. És mert „költőileg”, ugyanakkor „dokumentárisan” (a szerző szavai) eleveníti fel a kor, illetve saját életének eseményeit – ellentétben nem egy kritikusával –, nem érzem műfaji hibának e kettősség okozta idősík-keveredést. Különösen nem, ha a prousti, Krúdy-féle próza modernségét ismerő és azt tudatosan érvényesítő alkotóról van szó.
A Vakvágányon, a Tibold Márton, a Zokogó majom esetében másként értendő, értelmezendő a dokumentáris jelleg. Egészükben szorosan tapadnak ahhoz a világhoz, amelyet elénk tárnak, azonban az önportré, az egyes figurák rajza, de még a korfestés is „irodalmiasítottabb”. A konkrét tényeket szabadabban, inkább a regény törvényei szerint kezeli az író.
Még jó néhány címmel szaporíthatnánk a sort, de e rövid számvetésből is látható: irodalmunk egyik fő vonulata ez a fajta próza. Érthető, íróink ugyanis a legtöbb esetben saját élettapasztalatuk alapján írtak – időszerű társadalmi igényt szolgálva. Ezzel is magyarázható, miért élnek olyan gyakran a romániai magyar prózaírók regényben a szociográfia, illetve a publicisztika eszközeivel. S talán fölösleges mondanunk: a naplóforma számára irodalmi hagyományaink is ösztönzést jelentettek.
Megjelent A Hét II. évfolyama 19. számában, 1971. május 7-én.
