Ambrus Zoltán hazai újrafelfedezése kerek tíz esztendővel ezelőtt történt meg. Ekkor látott napvilágot egy kötetnyi novellája, köztük olyanok, amelyek nem hiányozhatnak a legrangosabb magyar novellagyűjteményekből sem.
Most egyik regényét, az annak idején kivételes feltűnést keltő Midas királyt jelentette meg a Kriterion, Bernád Ágoston részletes elemzést is nyújtó kísérő tanulmányával.
Érdemes volt ismét kiadni ezt a könyvet. Érdemes volt már csak azért is, mert szerzőjét a Századvégen megújuló magyar irodalom vezéregyéniségeként tartjuk számon. A múlt század nyolcvanas éveiben jelentkező írónemzedék tisztelettel nézett fel a Párizst járt, francia műveltségű Ambrus Zoltánra. Jórészt ezzel magyarázható, hogy
az 1891–92-ben folytatásokban közölt Midas király olyan nagy visszhangot keltett, hogy nagyobb esemény volt akkor, mint amikor (1906-ban) könyvalakban megjelent.
Művész-, illetve karrierregény Ambrusnak ez a műve. Rokona írótragédiákról szóló novelláinak (Pályakezdés, Kultúra füzértánccal, Vér és arany). Jellegzetesen századvégi témájú alkotás. Elég ha a fiatalon elpusztult Thury Zoltán ilyen témájú novelláit, vagy a jól ismert Bródy-regényeket, Az ezüst kecskét, A nap lovagját, a Színészvért, a Rembrandtot idézzük emlékezetbe. Persze – de erre itt csak utalni kívánok –, e művészsorsok éppoly sokfélék, mint amilyen sokféle utat kínált ez a felemás, társadalmi ellentmondásokkal terhelt korszak a kibontakozás lehetőségeit keresők számára.
Ambrus művészhősei, mint a Midas király Párizsból az otthoni szegénységbe zuhant festője is, általában úgy szeretnének érvényt szerezni tehetségüknek, hogy megpróbálnak ragaszkodni emberi-művészi tisztaságukhoz. S mert nem tudnak alkalmazkodni, rendszerint alulmaradnak a küzdelemben. Pontosabban : nem is küzdelem ez, inkább önemésztő viaskodás jobbik énjük és az azt veszélyeztető kísértések között.
Egyik jelképes elbeszélésében Bob, az oroszlán így morfondíroz magában, közvetlen pusztulása előtt: „Ó, jaj nekem, hogy én – én vagyok, s nem lehettem más: alkalmazkodó kutya vagy ügyeskedő majom. Ó, jaj nekem, hogy csak haldoklásomban tudom meg, milyen oktalanul éltem. (…) Miért nem törődtem a puskás liliputiakkal, akik körülfogtak, s átcsaltak a veremből széttörhetetlen oroszlánketrecembe?! Miért nem tanultam meg később a rabszolgaság mesterségét, miért nem sajátítottam el a tánc művészetét, a tízig való számolás tudományát, miért nem tanultam meg vörös nadrágban járni és az arcomat fintorgatni?!“
A Midas király főhőse is ezt jegyzi félre sikerült életének titkait őrző naplójában: „Nem tudok megalázkodni; nem tudok hízelegni. Nem vagyok ebbe a világba való.“ Az alulról jöttek kálváriáját járja végig Ambrus hőse. Nemes vágyak hevítik legkétségbeesettebb pillanataiban is, de hiába akar végigmenni a maga-elképzelte úton, nem elég erős, önbizalma alatta marad vágyainak, hiányzik belőle az eszményeihez szükséges határozottság. Valóban: nem abba a világba való. Nem lesz ugyan a nap lovagja – mint annyi kortársa –, mégis úgy érzi, hogy elfogadott egy, az egyéniségétől valójában idegen viszonyt. Azt tette, amit a legkevésbé akart: megalkudott. Gyengeségből. Ígyaztán hiába a hírnév, hiába a midási gazdagság, nem tud önbecsülés nélkül élni.
A hősnek ez a vívódása teszi ki a regény nagy részét, ebben valósul meg (jórészt francia példára) az Ambrusnál mindig nagy szerephez jutó lélektani analízis. Ezt az intellektuális eszközökkel megvalósított, olykor romantikus lélekrajzot szolgálja az addigi prózai hagyományaitól eltérő regényépítés, az időrendet meg-megszakító szerkesztés, nem utolsósorban pedig az esszéisztikus stílus (a hős gyakran meditál, vissza-visszaemlékezik életének fordulataira, sőt, az önvizsgálat egyik legintimebb formáját választja: naplót vezet). Nem hiába írta le annak idején a regény egyik méltatója: „Ambrus mintha stílustanulmányokat akart volna tenni…”
Csakugyan, talán legfigyelemreméltóbb újító kísérlete Ambrus Zoltánnak: az intellektuálisan fegyelmezett előadásmód s a mérlegelő műgondról árulkodó stílus. Az a fajta prózai nyelv, amely nemsokára Babits Mihály regényeinek lesz sajátja. (De nyomban meg is kell jegyeznünk: ez az intellektualizmus, a műveltség-élmény írói felhasználása olykor modorossághoz vezet.)
Bernád Ágoston a századvég társadalmi és irodalmi vajúdásaira figyelve, azokkal összefüggésben kísérli meg – filológusi körültekintéssel – kijelölni Ambrus Zoltán regényének helyét a magyar próza vonulatában. Nem kevésbé tanulságosak a századvég európai (francia) szellemi törekvéseit felvillantó meglátásai, általában az egyetemes perspektívákat érzékeltető észrevételei.
Művészileg egyenetlen regény ugyan a Midas király, a bérházak világának (mindenképpen újszerű) rajza töredékes – a mű a maga egészében mégis élvezetes olvasmány a mai olvasó számára is. Erkölcsi tanulsága, finom lélekrajza, nyelvi-stiláris gondossága teszi azzá mindenekelőtt.
Megjelent A Hét V. évfolyama 42. számában, 1974. október 18-án.