Pedagógusi erényeiről – pro és kontra – sokat és sokan vitatkoztak, sőt vitatkoznak. Az egyébként sok tekintetben agyonmagasztalt Bolyai Farkast ezen a területen érte a legtöbb „támadás“. Tudósi zsenialitását a cívis utókor, néhány tollforgató, a matematikát nem értő, nem szerető, fölfogni nem tudó tanítvány összeegyeztethetetlennek vélte a „nemzet napszámosának“ hétköznapi munkájával. Zseniális tudósnak, rossz pedagógusnak kiáltották ki.
Rossz pedagógusnak, akinek órájáról gyakran és szívesen ellógnak a diákok, akinek magasban szárnyaló magyarázatát senki vagy nagyon kevesen értik, akinek szórakozottságát a nevetségességig kihasználják a diákok, akinek tankönyveit széltében-hosszában ócsárolják és senki sem olvassa őket. A matematika megszerettetéséért folytatott hősi küzdelmét tudósi különcködésnek minősítik. Úgy beszélnek róla, mint akinek fizikai-lelki teher a tanítás, mint aki ezt csak amúgy „félvállról“ végzi. Ezzel tölti ki tudományos vizsgálódásai közötti szüneteit. E felfogásban a nevelői munka kálvária Bolyai Farkas számára. A merészebbek ki merik jelenteni, hogy tőle semmit, de főleg matematikát, nem lehetett tanulni. Nevelői antitalentum volt – mondták ki fölötte az ítéletet.
A hozzá nem értés sugallja ezeket a véleményeket, amelyek annyira eltakarták igazi pedagógusi arcát, hogy hosszú évtizedeknek kellett eltelnie, míg a valóban tudományos kutatás fénye láthatóvá tette e pedagógusportré igazi vonásait.
Bolyai Farkas a korszerűség szintjén álló pedagógus volt. Nem ösztönös ráérzéssel, hanem tudatosan fogta föl és végezte pedagógusi tevékenységét. Egész életét átható, önmaga iránti szigorú igényessége e területen is jellemzi. „Tanítani kell, de jól tanítani – mindent, azon nagyobb részt is, mely eddig a nappalnak közepette is éjszakában hevert.“ A „falusi és városi polgári oskoláknál kell kezdeni“, mert „ott mosolyog a magvak elfogadására nyíló tavasz, s itt zöldellik a jövendő csirája“. A figyelmes pedagógus már itt felfigyel arra, hogy „ki mire való“, és az élet melyik útjára igazíttassék. Bolyai nagy jelentőséget tulajdonít az alsó osztályoknak, mert „sok függ a kezdettől.“ Az itt elkövetett hiba később bosszulja meg magát: „Jobb éppen nem, mint rosszul tanulni annak, akinek tovább is tanulnia kell.“ A „fő regula: minden erőt úgy használni, hogy minél kevesebb vesztéssel legnagyobb nyereséget hozzon, azaz, kit-kit odatenni, ahol az ő maximuma mind magára, mind az egészre nézve leginkább kijön“. A korára jellemző, a humán tárgyak aránytalan előtérbe helyezésével és a „klasszikus nyelvek“ eltúlzott igényű tanításával agyonterhelt oktatás határozott ellenzője. Elítéli a tanulók túlterhelését, a legfontosabb ismeretek lényegének a megtanítását igényli.
„… minden, ami taníttatik, valóság (azaz a lélek épületére tartozó legyen); maradjon el, ami a lelket vagy nem formálja, s csupán elfelejteni való, vagy egyébnek, ami könnyebben és inkább formálná a helyét veszi el“. Aki túl sok ismerettel tömi tele a tanulók fejét, súlyosan hibázik. Mindent megtanítani nemcsak nem szabad, de nem is lehet. „A tudományt is le kell a tehetségig minden szükségtelenből vetkőztetni, magában is elég nagy, s mind nő.“ Az ismeretek közlését a tanulók „eszenyílásához“ kell alkalmazni. Becsülni kell a tanulók idejét, de még inkább a pedagógusét. A pedagógusok idejét a „haza szent tulajdonának kellene“ tekinteni, hiszen minden tőlük elrabolt idő a jövő nemzedék kárára van. A haza ellen való vétek a pedagógusok idejének „elvesztegettetése“: „minden erő és idő, melyet jobban lehetne fordítani, annyiban elveszett“. Az időből azonban „okosan“ lehet, sőt kell „veszteni“, mert „aki mindent meg akar nyerni, legtöbbet veszt“. Az ésszerűtlen tanulás, tanultatás egyenlő a nem tanulással: „A henyeség nem rosszabb a szünetlen való tanulásnál“, „kimeríti“ a „testet és lelket“ és alkotó módon dolgozni képtelen embereket, mozgó halottakat „termel“. „A vakációk olyan szükségesek, mint a diligenciák; soha se költeni fel a gyermeket az ebédtől, hogy hamarább nőjjön, és időt nem adni az emésztésre s mindig tanítani, mindegy“. Ez korántsem jelenti azt, hogy a tanulók szabadidejét a pedagógus figyelmén kívül hagyhatja. Ellenkezőleg, a vakációkat úgy kell megszervezni – hirdeti Bolyai – „hogy minden úgy el legyen önkéntesen foglalva, hogy a láthatatlanul hintett burján magürességet ne találjon“.
Bolyai rendkívül igényes a pedagógus személyiségét illetően. Olyan hivatásnak tartja ezt, amelyre nem mindenki alkalmas. Szigorú „válogatást“ javasol. A pedagógus legyen mindenek előtt szakjára „termett“, „alapos ismerettel bíró“, szakja „világos elő adására alkalmatos“, nyílt jellemű, finom lelkületű művelt ember, akitől idegen a „durvaság, kevélység, hidegség, haragtartás és tettetés“. Írásaiban többször visszatérő tétel, hogy a pedagógusnak hinnie kell abban, amit tanít, amit hirdet, szeretnie kell szakját, hivatását. „Hiába mondja a tanító a jót, ha benne nincs, s lelkéből ki nem süt, téli nap az, mely csak jégkristályokat csinál.“ A durvaság viszont összeegyeztethetetlen a pedagógus személyiségével. „A durva tanító durva szívet formál, a kegyetlen nevelő egy szörnyeteg; példás büntetésre méltó az ilyen.“
Nagyra becsüli a nevelői hivatást, és tiszteletet követel számára kora társadalmától, hogy a tanítókat ne tekintsék „bérbe fogadott szolgáknak“, „udvarok regiussainak“, hanem az „emberiség temploma“ építőinek. Tudja, hogy sok baj fő forrása a pedagógusok mostoha anyagi helyzetében rejlik. „A tanító fizetése olyan legyen, hogy azon időt, amely a haza szent tulajdona, ne legyen kénytelen kenyérkeresésre fordítani; s még ennek felette mindeniket pensio institutumba állíttatni, hogy mikor a jövendőre néz, szegénységre maradó özvegye s árvái könnyeibe a másokat vezető lámpás meg ne homályosodjék.“
A nevelői következetesség híve. „A fenyítékre nézve: kevés, világos, s mind a boldogság valóságára tartozó törvények legyenek; és azokat kivétel nélkül kell szorosan megtartani…, amelyet előre lehet látni, hogy meg nem tartanak, a többinek is elveszi szentségét.“
Hirdeti, hogy a tudáshoz mindenkinek egyformán joga van: „… a tudás kívánása eredeti vágy a lélekben, csak fel kell serkenteni“. Támogatni kell kifejlődésében az emberben rejlő értékeket, a tehetséget, hogy az teremni tudjon a közjó javára. „… segíteni kellene a szegényebbeket, s kit-kit ahhoz képest, amint egy vagy más tehetséget mutat.“
Nevelői realizmusára jellemző, hogy a korabeli falusi iskolák számára más tanmenetet és főleg más tanévbeosztást javasol, mert „a szegény szülőknek“ időnként szükségük van a fiúkra. Nem csökkenteni akarja a falusi iskolák színvonalát, hanem közelebb hozni a falusi élet akkori körülményeihez, az élethez, mert csak így látja biztosíthatónak a falusi iskolák látogatottságát.
„… az idő járása, s elé jövő munka, s körülmények szerint meg lehet határozni, mikor és mennyit tanuljanak, télben leghuzamosabban tanulhatnak; de nyárban is közbe-közbe az esős napokon kívül is lehet időt találni…“
Az oktató-nevelő tevékenységet mint az elmélet és gyakorlat egységét fogja föl. Fő célja a gyakorlati oktatás elmélyítése. A falusi „oskolákra” vonatkozóan írja: „A gazdaság mind a mezőre, mind a marhatartásra, mind az építésre egyik fődolog: legyen egy kertjek, amelyet maguk műveljenek, ültessenek, oltsanak, a maguktól rajzolt épületet kicsi téglákból vagy egybetömött földből építsék föl… Tanuljanak eleven gyepűt csinálni, tanulják az erdő kímélését, nevelést s okos használását…“
Az oktatás gyakorlati, alkalmazott jellege elmélyítésének híve, és kiemeli a szemléltetés nagy szerepét is az oktatásban. „Csak mindenkor ki kell mindent, amit lehet mutatni, s kézzel-foghatóvá kell tenni amennyire lehet.“ „A physikának alkalmaztatását minden szükségesebbre nézve mutatni kell; … korukhoz képest mindig kell egy kis egészségtudományt tanítni… s miként segítsenek magukon vagy másokon az olyas hirtelen való esetekben, kézvágás, lábütés, törés, vízbe kútba fulladás, megfagyás,… dühödt eb marása, s a többi perspektívák, amilyen a tehénhimlő… Még a marhák olyas nyavalyáiban mit csináljanak, tanítani kell.“ Bár híres, nagymúltú iskola professzora, felelősséget érez a falusi iskolákban folyó oktatásért: javasolja, hogy a kollégiumok professzorai a kollégiumi nyomdákban nyomtassanak kézikönyveket a falusi iskolák számára.
Zászlót bont a magoltatás ellen. „Csak azt tanulják könyv nélkül, ami az úgy megtartásra méltó, vagy nélkülözhetetlen. A hanyag tanítók kényelmére káté módrai lecke tanultatás a tanulók elméjét úgy rászoktatják s úgy elrestítik, hogy azt, amit nem lehet úgy tanulni, csupán a tanítótól várják, hogy vastűréssel beléjük rágja.“
Pedagógiai nézeteit külön tanulmányban is kifejti, de szinte minden művében találhatók e kérdésre vonatkozó megállapítások. A legtöbb vád amiatt érte, hogy „szép“ pedagógiai elveit nem tudja saját pedagógiai gyakorlatában alkalmazni. Majdnem fél évszázados tevékenysége azonban ennek az ellenkezőjét bizonyítja. Nemcsak matematikát tanulhattak tőle tanítványai. „Tőle tanulhatott, aki akart, önzetlenséget – írja tanítványa, Koncz József –, a közjót, a közügyet, érdeket elibe tette a magánügynek… Tőle meg lehetett tanulni, mily parányi az emberi tudás, összemérve a nemtudás végetlenségével; tőle megtanulhatta a tudományával kevélykedő, mi az ő valódi értéke.“
Szerette az ifjúságot, annak „meleg keblű barátja“ volt. A kisebbek iránt is „humánus, leereszkedő és bizalmat keltő“ magatartást tanúsított. Az ifjúság körében való népszerűsége közismert tény. Oroszlánrésze volt az erdélyi műszaki értelmiség kialakításában – amint ezt Benkő Samu hangsúlyozza.
Tanítványai Európa legjobb egyetemein állják meg helyüket. Különösen sokat tett az oktatás gyakorlati jellegének elmélyítéséért: iskolai szertárt létesít, kísérleti kertet, fizikai-kémiai gyakorlatokat végeztet tanítványaival, bevonja őket technikai és mechanikai jellegű munkáiba (kemencerakás, betűöntés, gyümölcsnemesítés), mezőgazdasági és állatgyógyászati alapismeretek tanítását vállalja. Tanítványaival megkedveltette a természettudományokat, megtörte a humán tárgyak egyeduralmát a marosvásárhelyi kollégiumban.
Páratlan sokoldalúságát is a nevelői munka szolgálatába állítja. Nemcsak a matematika, a természettudományok szeretetére, művelésére nevelte tanítványait, de különös előszeretettel támogatta, egyengette útjukat más irányban is. Elég, ha Szabó János festőművész példájára hivatkozunk, akinek sorsát a kollégiumba való felvételétől kezdve életének végéig szívén viselte. Távol állott tőle a szakmai sovinizmus, nem akart mindenkiből matematikust faragni, noha értett ahhoz, hogy matematikusokat neveljen (legnagyobb bizonyítéka ennek épp fia, Bolyai János).
„Tanmodora méltó volt hozzá – írja Horváth Farkas –, nagyszerű és magasztos, azt a tisztánlátás, precizitás, kérlelhetetlen következetesség, és a régi görög, Euklidesi szigorú bizonyítás jellemző… Bolyai bírta a matematikának a szellemét is, s őt az áthatotta, és másoknak is át tudta adni, tulajdonképpen ezt adta elő, nemcsak rideg képleteket.“
A nevelői hivatást a legszélesebben értelmezte. Kilépett az iskola falai közül, nemcsak a katedráról tanított. Szabadban tartott csillagászati előadásait nemcsak tanítványai, de a város polgárai közül mások is szívesen hallgatják.
Nem túlozunk, ha a felnőttoktatás egyik hazai előfutárának tekintjük a reáltudományok területén.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 6. számában, 1975. február 7-én.
