Többször megírtam a TIB (Történelmi Igazságtétel Bizottság) keletkezésének történetét és tevékenységének fontosabb fázisait. Az 1989. június 16‑i temetés szervezésének számos elemét azonban homályban hagytam, de most, negyedszázad elteltével, azt gondolom, hogy a titkok egy része felfedhető. Annál is inkább, mivel a temetés 25. évfordulóján gombamód bújnak elő a semmiből a hősök, akik nemcsak ott voltak, de ők csinálták, mi több, nélkülük nem lett volna rendszerváltás.
Az alapstáb, a döntéshozók, a fontos tárgyalók-szervezők Vásárhelyi Miklós, Litván György, Hegedűs B. András és csekélységem voltak. A TIB rendszeresen tartott ülésein született meg az elvi döntés, és azokat folyamatosan operacionalizálni kellett. Ha csak felsorolnám, mi mindenre kellett gondolnunk, sok tíz oldal telne meg. Ezért csak egyetlen példát említek: Maléter Pál katona volt, katonai díszsorfal járt neki. De alapelvünk volt, hogy sem a temetőben, sem a Hősök terén fegyver nem lehet. (Legalábbis láthatóan…) Így született meg a kompromisszumos megoldás: fegyvertelen katonák sorfala az Új Köztemetőben.
Természetesen együtt kellett működni a miniszterelnökséggel, in concreto Németh Miklóssal, a BM-mel, a HM-mel, az IM-mel, különböző országok nagykövetségeivel és nagyköveteivel, társadalmi szervezetekkel (például az MDF-fel), hiszen egy több százezres, több helyszínes, a rádió és a tévé által közvetített eseményt nem lehet titokban, konspiratív körülmények között megrendezni.
Természetes volt, hogy Vásárhelyi Miklós tárgyal Mark Palmer amerikai nagykövettel és Németh Miklós miniszterelnökkel. Miként az is, hogy HBA és én, mint évtizedek óta együtt dolgozó páros, visszük a legkellemetlenebbnek gondolt vonalat, a BM-et, a HM-et, az igazságügyet.
A BM-ben pozitívan csalódtunk. Pajcsics ezredes vezette a sírok megkeresését, sikeresen, krimibe illő körülmények között. Neki köszönhető, hogy a „régészeti” feltárás, a holttestek azonosítása oly gördülékenyen megtörtént.
Pongor alezredesről nem volt nagy véleményem, 1988. június 16-án még fogdmegjeivel kicsit elnáspángoltatott a Vörösmarty téren, motoros legényei könnygázzal is meglocsoltak, de attól kezdve, hogy lejattoltunk HBA Gerlóczy utcai lakásán („Örvendek, Pongor vagyok” – mondta. „Én ezt kevésbé mondhatnám el…” – ironizáltam, de vette a lapot), hibátlan volt az együttműködés.
Kulcsár Kálmán volt az igazságügy-miniszter, elkerülhetetlen volt, hogy találkozzunk, HBA-val meglátogattuk. Szociológus kollégaként fogadott bennünket, feszengett, neki volt kínos, mi meg élveztük. Végül a problémát úgy oldotta meg, hogy kijelölte Borics államtitkárt, aki kifogástalan úriemberként viselkedett, hibátlanul együttműködött, s a végén már együtt izgult velünk, hogy minden simán menjen.
Vásárhelyi a TIB plénumán nem számolt be sem a miniszterelnökkel, sem az amerikai nagykövettel folytatott tárgyalásairól. Naponta többszöri találkozásainkon általában velünk is csak a lényeget közölte (Palmer azt üzeni…, Németh Miklós biztosított róla, hogy a munkásőrségről majd ő tárgyal a PB-ben…). Annyi feladat hárult ránk, hogy „fecsegésre” (HBA szavajárása volt) legfeljebb valami olcsó és gyors helyen elfogyasztott ebéd közben kerülhetett sor.
A Hősök terén elhangzó beszédek ügye a TIB plénuma elé került. Egyetértés volt abban, hogy mely 56-os csoportok reprezentánsai szólaljanak meg. Abban is egyetértés volt, hogy egy-egy beszéd hány percig tartson, azok hogyan kapcsolódjanak egymáshoz, milyen sorrendben következzenek stb. Rendkívül feszes forgatókönyv szerint kellett terveznünk. A Műcsarnok mögött aknakeresőn kellett áthaladniuk azoknak, akik koszorúztak. Legyenek azok nagykövetek vagy vidéki település képviselői. Pongorék nem mondták el, hol helyezkednek el a mesterlövészeik, de azt tudtuk, hogy a térre néző összes lakást átvizsgálták. Ma sincs fogalmam arról, hány civil nyomozó dolgozott együtt a háromszáz MDF-es önkéntes rendezővel. Mindezt csak azért írtam le, hogy lássék: hatalmas apparátus folytatta munkáját precízen kidolgozott terv szerint. Néhányunk kezében ott volt a másodpercre lebontott forgatókönyv, ebből vezényeltük a történéseket.
Aki a Hősök terén megszólalt, az természetesnek tartotta, hogy beszédét egyezteti a többiekével. Arra törekedtünk – s ebben Göncz Árpád kiemelkedő szerepet vállalt –, hogy a beszédek szervesen kapcsolódjanak egymáshoz. A forgatókönyv összeállításakor merült fel, hogy kellene valaki, aki a „jövő nemzedékét” képviseli. A Fidesz szinte evidencia volt, bátor fiatalok, vagányak, okosak, nosza! A Fidesz vezetői Orbánt jelölték ki, aki egy kockás füzetbe írta meg beszédét. Hosszú is volt, és megszegte azt az alapszabályt, hogy nem aktuálpolitizálunk. Ha jól emlékszem (jól!), Litván Gyuri, Kende Péter, de talán még Vásárhelyi is leült vele egy kiskocsmában, Orbán azonban hajthatatlan maradt.
Vásárhelyi nagyon ingerült volt. Ültünk a Gerlóczy utcában HBA lakásán, azzal sem törődtünk, hogy lehallgatnak bennünket. Vásárhelyi elkeseredetten mondta, hogy Palmer is, Németh Miklós is megmondta, a szovjet csapatok kivonása eldöntetett, Orbán mégis követelni akarja. Meg kellene értetni ezzel a fafejűvel, hogy hagyja ki, nem is elegáns, és ne bosszantsuk az oroszokat, éppen eleget kaptak és kapnak. Vásárhelyi nem akarta dekonspirálni Németh Miklóssal és Palmerrel folytatott tárgyalásait, ezért rám bízta, hogy tegyek még egy utolsó kísérletet Orbánnal. Vegyem rá, hogy a szovjet csapatok kivonásának követelését hagyja ki, mert kivonulásuk már eldöntött tény.
A szokásos Halász utcai kocsmában találkoztunk. Nem voltam könnyű helyzetben, mert honnan is tudhattam, hogy már folyik a szovjet csapatok kivonásának előkészítése? Ismertem Orbánt, mert 1988-ban Londonban Krassó György szervezett számunkra néhány fellépést a június 16-i budapesti tüntetés okán. Erőszakos, önfejű, betegesen magabiztos pasasnak ismertem meg. Csak a süketelés maradt. „Nem nevezhetem meg a forrásaimat, de százszázalékosak. Kérlek, hagyd ki, ami a szovjet csapatokra vonatkozik. Azért is, mert megállapodtunk, hogy nem aktuálpolitizálunk, de azért is, mert már zajlik a laktanyák kiürítése.” Persze ez a beszélgetés ennél sokkal hosszabb volt, de ez volt a lényege. Orbán velem szemben is ugyanolyan intranzigens volt, mint Kendével és Litvánnal. „NEM! Ezt hagyta jóvá a Fidesz vezetősége, ezt fogom elmondani.”
És valóban, a Hősök terén, 1989. június 16-án az eredetileg megírt Orbán-beszéd hangzott el. És ma, huszonöt évvel később, milliók hiszik el, hogy Orbán zavarta ki Magyarországról a megszálló szovjet csapatokat. Vagyis: Orbán karrierje egy kapitális hazugsággal indult. Azt követelte, aminek a bekövetkezése evidencia volt. Tutira ment. Éjfélkor kiállt a keresztútra, és átkokat szórt a sötétségre, követelte, hogy keljen fel a Nap. És a Nap felkelt! És a nép leborul a nagy mágus előtt, aki átkaival elérte, hogy legyen világosság.
Megjelent az Élet és Irodalom LVIII. évfolyama 25. számának Publicisztika rovatában 2014. június 20.
