Nézem a futballvilágbajnoki díjátadót, és alig hiszek a szememnek: miután Donald Trump átadta az érmeket, meg a győztes spanyoloknak a kupát, nem akart lemenni a dobogóról. A protokoll szerint a díjátadás után a győzteseket hagyni kell magukban ünnepelni, Trump maradt volna még, hiába próbálta őt lehúzni az emelvényről Gianni Infantino, a nemzetközi szövetség elnöke – aki maga is megéri a pénzét idétlen megnyilvánulásaival, és ha pénzről van szó, nagyon is szervilis viselkedésével –, csak kisebb közelharc árán volt képes leráncigálni Trumpot. A szememnek csak azért hiszek mégis, mert Trump korábban is adott át már díjat rangos futballeseményen, sőt, a legutóbbi klubvilágbajnokságon a gólkirály különdíját a saját nyakába akasztotta, kisebb zavart keltve a Chelsea játékosai között. Egy bohóc, a rosszabbik változatból, aki nem szórakoztat, hanem maga szórakozik mindenkivel. Nem mondom, hogy romlik a világ, meg akkor más volt minden, mert az ember igyekszik kerülni a közhelyeket.

És persze arról, hogy kiknek a kezében van a világ. Az az ember, aki saját nyakába akasztotta a különdíjat, néhány éve bármerre járt, azzal kábított mindenkit, hogy két nap alatt békét teremt az orosz–ukrán háborúban. Ezt nyilván nem sokan vették komolyan, a kevesek egyike az akkori magyar kormányfő, aki most néhány sorral följebbről tekintette meg a döntőt. Ő egyenesen a béke emberének nevezte Trumpot, akiről azt állította, az összes globális konfliktust lezárja majd.

Orbán Viktor akkori és talán mostani álláspontja szerint az orosz–ukrán háborút Oroszország fogja megnyerni, Ukrajna biztosan nem győzhet: a magyar exminiszterelnök többször is hangoztatta, hogy az ukránok szerinte lényegében elvesztették a háborút. Sőt, Ukrajnát a „senki földjéhez” és Afganisztánhoz hasonlította. Álláspontja szerint Ukrajna nem szuverén állam, hiszen katonailag és pénzügyileg is teljes mértékben a nyugati segítségre szorul. Hogy politikus hogyan lehet ennyire antiszolidáris és kegyetlen, ki tudja. A magyar politikus alighanem valamiféle ultratárgyilagos pózba kívánta magát helyezni, aki látja a jövőt. De ebben is tévedett. A legfrissebb összesítések szerint az orosz emberveszteség már meghaladja az 500-600 ezer főt, a nyugati hírszerzési és kutatóintézeti adatok pedig 170 ezer és 350 ezer közé teszik az elesett katonák számát. Ez történelmi távlatokban is sok, a szakértői jelentések szerint az orosz előrenyomulás lassú, különösen az emberveszteségek ismeretében aránytalan.

Orbán prognózisa legutóbbi amerikai látogatásakor történt. Trump heves bólogatások közepett úgy kommentált, Orbán közelről látja a háborút, tehát biztosan igaza van. (Vagyis az Egyesült Államok elnöke jobban hitt egy ukránellenes pártpolitikusnak, mint a világ legfelkészültebb nemzetbiztonsági és katonai felderítő szervezetének.) Orbán Washingtonban járva – saját értékelése szerint – különböző egyezményeket kötött Trumppal, megállapodott vele abban, hogy Magyarország kimarad az oroszoktól energiát vásárló államok amerikai szankcióiból. Egy nagyjából húszmilliárd dolláros amerikai pénzügyi védőpajzsot kért Donald Trumptól, és ahogy mondta még a repülőgépen hazafelé, meg is kapta: írás nincs róla, de kezet ráztak, és ők barátok. Barátok között ez így megy. Miután aztán az amerikai elnök nyilvánosan cáfolta, hogy bármilyen pénzügyi mentőövet ígért volna Magyarországnak, a magyar kormányfő kommunikációja is óvatosabbá vált az ügyben. Többé nem beszélt róla, emberei próbálták menteni a menthetetlent.

Az viszont tény, hogy még kapott tőle egy piros baseballsapkát, a magyar kormányküldöttség – voltak vagy tizenöten – meg a melléjük rendelt propagandisták vagy ugyanannyian, abban érkeztek Ferihegyre. A piros baseballsapkát láthatta mindenki. Pompás látvány volt. Mint amikor vagy ötven éve télvíz idején a pártdelegáció usankába hízott fejű káderei megérkeztek Moszkvából. Az se volt – ahogy szakírók fogalmaznak – akármi.

Azóta sok minden történt Orbánnal is, a világgal is. A béke embere semmit sem zárt le két nap alatt, sőt két év alatt sem, ezzel szemben hivatali ideje alatt több nemzetközi konfliktus eszkalálódott. Először Grönlandot akarta okkupálni, aztán Panamát, hónapokkal ezelőtt megtámadta Iránt, amiből globális konfliktus kerekedett. Pillanatnyilag elképzelése sincsen, hogyan lesz képes ebből kimászni. Száraz cipővel semmi szín alatt nem.

Látva a cikk elején említett Trump-jelenetet, fölötlik, mi is történik a világban és a világgal. Trump, Putyin, Kína, és a fölsorolás ugyan folytatódhat, de egy régi szereplő hiányzik a sorból.

Amúgy Nicola Hickling, egy profi szájról olvasó a The Mirrornek nyilatkozva próbálta megfejteni Trump és Infantino interakcióját a vasárnapi vb-döntő éremosztóján (szemlézte a szeretlekmagyarország.hu). Megjegyzendő, a szájról olvasás nem egzakt tudomány, korlátozottan pontos.

Miután a spanyol csapatkapitány, Rodri a magasba emelte a serleget, Trump a győztes csapat mellett maradt a színpadon, beállva az ünneplő játékosok közé. A felvételek alapján Infantino FIFA-elnök többször is megpróbálta finoman arrébb tessékelni az elnököt. A szájról olvasó értelmezése szerint Infantino először azt mondta neki: „Don, gyere, állj ide mellém.” Mivel Trump nem reagált, a FIFA-­elnök állítólag nyomatékosabban folytatta: „Don, erre. Gyerünk. Mennünk kell.” Végül egy harmadik kísérletet is tett, hogy elmagyarázza a protokoll lényegét: „Ez most róluk szól. Átadtuk nekik a trófeát, menjünk.”

De ha már futball, világbajnokság meg elnök, az olasz labdarúgó-válogatott 1982-ben világbajnoki címet nyert, a spanyolországi döntőben 3-1-re legyőzve az NSZK-t. A győzelmet a lelátóról Sandro Pertini, az akkori olasz köztársasági elnök is nagy lelkesedéssel ünnepelte. Állítólag felajánlották a rendezők, hogy az akkor 86 éves Pertini is vegyen részt a díjátadón, de ő ezt elhárította. Viszont ugyanazon a gépen utazott haza, mint a győztes csapat, ennek során az elnök egy legendás kártyapartit is játszott a csapat néhány játékosával. Bárhonnét nézzük is, azért ez egészen más, mint amikor az elnök saját nyakába akasztja a díjat. Itt nyilván nem futballról meg díjátadóról van szó, hanem kultúráról meg intelligenciáról. Itt van, ott nincs, itt a díjátadás a győztesről szól, ott a díjátadóról, nyakában egy éremmel.

Megjelent az Élet és Irodalom LXX. évfolyama 30. számának Publicisztika rovatában 2026. július 24-én.